Glósz József: A rendiség alkonya. Válogatott tanulmányok (Szekszárd, 2014)
A rendiség és a szatmári béke
semmi sem állt útjában annak, hogy a szabadságharcnak tárgyalások helyett katonai eszközökkel vessenek véget. A további kitartás apologétái ezzel az elvitathatatlan ténnyel szemben arra hivatkoznak, hogy a még létező kuruc állam és hadserege jelen lehetett volna a béketárgyalásokon, s Anglia és Hollandia támogatásával megkaphatta volna a magyar államiság nemzetközi szerződésekben és Erdély önállóságában megtestesülő garanciáit. E feltételezés azonban egymagában is erősen vitatott. Szekfű Gyula és Benda Kálmán kategorikusan tagadja, hogy a kuruc állam érdemleges támogatást kaphatott volna Európában célja elérésére. Ugyanakkor ebben az érvrendszerben tetten érhető a magyar önrendelkezés jogi biztosítékainak egyrészt alá-, másrészt túlbecsülése. Alábecsülték, mivel nem számoltak azzal, hogy az állami szuverenitás és a felségjog korabeli felfogásában elfogadhatatlan, ha az uralkodó alattvalóinak szabadságát külső hatalmak garantálják. Egy ilyen igény érvényesítése egyet jelentett volna egy külső protektorátussal, s a 18. században egyedül az anarchiába süllyedt, a felosztás küszöbén álló lengyel nemesi köztársaság volt kénytelen eltűrni ilyen mértékű beavatkozást belső ügyeibe. Az osztrák Habsburgoknak azonban nemcsak a joguk, hanem az erejük is megvolt egy ilyen intervenció elhárítására. A birodalom, amikor két évszázadnyi küzdelem után kiszabadult Franciaországnak és az oszmán birodalomnak a kettős szorításából, amely megbénította cselekvési szabadságát, s amikor területileg nagymértékben gyarapodott, egy rövid történelmi pillanatra - Oroszország felemelkedéséig - a kontinentális Európa vezető hatalmává vált. A tengeri hatalmaktól való pénzügyi függése egymagában aligha kényszeríthette a császárt ilyen megalázó béke elfogadására. József császár váratlan halála e téren inkább erősítette, mint gyengitette a Habsburg- pozíciókat. Bizonyossá vált, hogy nem szerezhetik meg a spanyol birodalmi örökséget, hiszen Anglia és Hollandia nem fogadná el, hogy V. Károly hagyatéka VI. Károly kezében egyesüljön újra. A tragikus eseménynek így felszabadító hatása is volt Bécs számára: mivel nem kaphatták meg szövetségeseiktől, amit hőn áhítottak, nem kényszerültek ellenszolgáltatásokra más területeken, például Magyarországon. Túl azon, hogy a nemzetközi garanciáknak jogi és hatalmi okokból nem volt realitásuk, Rákóczi és nyomában sok történész is túlbecsülte ennek jelentőségét, hiszen a központi hatalom és a rendek, a birodalom és tartományai közötti viszonyt nem a képlékeny jog, hanem a valóságos erőviszonyok alakították. Paradox módon a rendek a korábbi sorozatosjogsértések miatt kértek jogi garanciákat a későbbi esetleges jogsértések ellen. Magukban a még oly jól körülbástyázott kiváltságok sem értek semmit, a rendek annyit őrizhettek meg privilégiumaikból és az ország különállásából, amennyinek megvédésére képesek voltak. Rákóczi szeme előtt a 17. század történései, Lipót uralkodásának korszaka lebegett, s a jelek szerint alábecsülte Magyarország potenciális lehetőségeit, amikor a magyar gyengeség ellensúlyozására elengedhetetlennek tartotta a külső támogatást. Ugyanakkor a nyers katonai mérleg - akár belső, akár nemzetközi dimenzióban nézzük is - nem ad magyarázatot számos kérdésre. Miért maradt el a fehérhegyi csatát vagy a világosi fegyverletételt követő megtorlás és az állami keretek felszámolása, az ország beolvasztása az abszolutisztikus birodalomba? A probléma megválaszolásához fel kell vetnünk, hogy valóban az abszolutizmus kiépítése felé tartott-e I. Lipót rezsimje 1703 előtt? A katonai szoldateszka garázdálkodása, a bécsi hadiszállítók, hadvezérek, bankárok és politikusok arroganciája és mohósága, az elviselhetetlen adóterhek olyan rendszert 13
