Glósz József: A rendiség alkonya. Válogatott tanulmányok (Szekszárd, 2014)
A rendiség és a szatmári béke
randáját is. E koncepció feltételezi, hogy a kuruc seregeknek esélyük lett volna még huzamosabb ideig fenntartani az ellenállást a túlerőben levő császári seregekkel szemben, valamint hogy Anglia, Hollandia és Franciaország hajlandó lett volna elismerni és nemzetközileg garantálni Magyarország államiságát. Azaz a kuruc mozgalom a tárgyalóasztalnál képes lett volna megszerezni azt, amit a csatatéren nem tudott kivívni. R. Várko- nyi a kurucok szempontjából kedvező fordulatként értékeli I. József váratlan halálát, amely a birodalom részéről a tárgyalások gyorsítására, akár engedmények árán való befejezésére is ösztönzött. Realitásként számol azzal a lehetőséggel, hogy a hatalmuk zenitjére érkező osztrák Habsburgok szövetségeseik nyomására elfogadnak egy kváziprotektorá- tussal felérő külső szabályozást alattvalóikkal fenntartott kapcsolatukban. Nemcsak e külpolitikai opció meglétét tagadja kategorikusan Benda Kálmán a korabeli európai hatalmi viszonyok és kapcsolatrendszer elemzésével, hanem éppen Rákóczira hivatkozva vitatja a kuruc seregnek a huzamosabb ellenállásra való képességét is. Következtetése szerint Károlyi az utolsó pillanatban kötött megállapodást a császáriakkal. Ha elszalasztja ezt a lehetőséget, a szabadságharc a császári csapatok döntő győzelmével ért volna véget, és semmi sem áll a bosszú, a birtokelkobzások, a magyar etnikumot sújtó diszkrimináció, valamint hazánk birodalmi tartománnyá süllyesztése útjában. Bár a szabadságharc lehetőségeinek megítélésében nem, a következmények tekintetében egybecsengenek Benda és R. Várkonyi nézetei. A béke tragikus, mert elbukott vele a független magyar államiság, Rákóczi társadalmi reformkísérlete, ráadásul konzerválta a nemesség idejétmúlt kiváltságait, s kiszolgáltatta neki a parasztságot. Szekfű Gyula, majd évtizedekkel később Bánkuti Imre ugyancsak a hadszíntéren és a nemzetközi diplomáciában kialakult erőviszonyok eredőjének tartja a szatmári békében kialkudott feltételeket - a rendi dualizmus ismételt megerősítését a Habsburgok túlsúlyával -, ám mindezt korántsem véli olyan tragikusnak az ország későbbi sorsa szempontjából. Szekfíínek a magyar rendiségről vallott lesújtó nézetei szükségképpen felértékelték szemében a 18. században kiteljesedő birodalmi abszolutizmust, s a megszülető kompromisszumban inkább a rendeknek tett engedményeket kárhoztatja. Nyomában Bánkuti Imre a cseh példára hivatkozva megkérdőjelezi a függetlenség abszolutizálásának jogosságát, arra utalva, hogy a Monarchia egyik alárendelt tartományaként Csehország 1918-ban előrébb járt a polgári fejlődésben, mint Magyarország. A szatmári békében testet öltő kérdéskomplexumra adott válaszok harmadik csoportját Kosáry Domokos képviseli. Ő valós fenyegetésként értelmezi a 17. és a 18. század fordulójának Habsburg-törekvéseit, indokoltnak tekinti a szabadságharc kirobbantását, s az elérhető maximumnak véli a Károlyi Sándor-féle békét. Ezzel az ország nem szalasztotta el az önálló államban rejlő polgári fejlődés lehetőségét, mivel ennek akkor még hiányoztak belső társadalmi feltételei. A hasonló társadalomszerkezetű, még sokáig független Lengyelország 18. századi sorsa azt példázza, hogy az esetleges függetlenség inkább veszélyt, mint esélyt jelentett volna Magyarország számára, míg a birodalmi keretek között maradó ország számára a 18. század nem a hanyatlás, a degenerálódás, hanem az erőgyűjtés időszakának bizonyult. A nézetek sokszínűségében is jól kirajzolódó két megközelítési módot - a realitásokat számba vevőt és az azzal szemben alternatívát felvázolót - mindennek dacára ösz- szekapcsolják a bevezetőben említett történelmi premisszák, a rendiség és az abszolutizmus, a Magyarország és a birodalom közötti, a szabadságharcban tetőző konfliktus,
