Vadas Ferenc (szerk.): Dallá ringott bennem kétség és láz. Babits Mihály (és Török Sophie) szekszárdi levelei (Szekszárd, 1991)

Vadas Ferenc: A szülőházés a város képe a levelek és a vallomásos művek tükrében

melyet nagybátyja, Kelemen Imre (gyermekkora Bimbis bácsija!) küldött vissza a feladó rossz híre miatt. „Ebből következik - írja anyjának -, hogy én soha többet Szekszárdra nem megyek és minden érintkezést a rokonsággal megszakítok".

18 E kemény beszédet, mely csak az idővel lágyul, a felháborodottság váltotta ki belőle, mert neki - bár a toloncházat is megjárta - nincs és nem is volt mit megbánnia, nem volt mitől visszakoznia. „Egyenes úton mentem én I - ti kitértetekjobbral-bálra. I Ti szavakra figyeltetek I én csak a dalra, csak a dalra

19 - hárítja el magától a támadókat, erkölcsi érzékére hallgatva, ki a vesszőfutást a legválságosabb időben is viszonylag jól állta, de most, Kelemen Imre tapintatlanságát szenvedve mégis úgy érzi, hogy betelt a pohár. Pedig korábban minden rendeződni látszott; az események forgatókönyvszerűén peregtek: 1921-ben keltek egybe; a házasságkötés után rögvest Szekszárdra siettek, hogy Mihály még az itáliai utazás előtt bemutathassa a családnak ifjú hitvesét, Sophiet, aki egy személyben költő és feleség. - Várakozáson felüli a fogadtatás is: a vármegye hintaja vitte őket, a bakon ünneplőbe öltözött hajdú feszített. Sophie úgy érezte magát férje mellett, mint egy bevonuló királynő. Mindketten boldogok. A boldogságtól meghatódott feleség csak később tudja meg, hogy a parádés bevonulás nem férje írói érdemeinek, hanem a család jó összeköttetéseinek volt köszönhető;

20 Mihály felesége iránti érzelmeit a kéziratban maradt nászének fejezi ki a legpregnánsabban: És néha azt hiszem, hogy semmi, semmi, semmi hogy egyek ne legyünk, már meg nem tudja tenni és máskor azt hiszem, hogy minden, minden, minden ellenem esküdött - de ha szemed tekintem akkor nyugodt vagyok, szívembe száll a béke mint aki tóba néz és tóban az égre

21 Nászútjukról, Velencéből és Fiesoléből képeslapokat küldenek, de nyárra ismét Szekszárdra jönnek. Itt írja Mihály a szülővárosában vihart kavaró Halálfiai-t, melyet hat év múlva fejez be. A levelek is jelzik, de ő maga is mondja, hogy egy munkájával sem vesződött annyit, mint ezzel a regénnyel. De elkészülte után már feledni tudja a vajúdás kínjait, és csak a szépre, azokra a boldog órákra emlékszik, amikor a nagymama présháza előtt kattogó írógépét kereplő hangjának vélték a szőlőt csipkedő madarak. „Talán lehet majd valamit érezni - nyilatkozta szerényen - mesém pergésében a hegyi kereplő szabad üteméből, rajzom színeiben az édes táj színéből..."

22 A Bimbis bácsival történt összezördülés szerencsére nem okozott jóvátehetetlen károkat, csupán a személyes érintkezés színterei rendeződtek át: a családtagok ezután többször találkoznak egymással Pesten, mint Szekszárdon. Az átrendezéshez, a nagybácsi okozta kellemetlen közjátékon túl, betegség, túlfeszített munka és az Ildikóval megváltozó életritmus is hozzásegített; Esztergomról nem is beszélve, mert az előhegyi házvásárlással új fejezet kezdődik a családtörténetben, melynek az alanti, 1924. március 31-én postára adott képeslap akár nyitánya is lehetne: 13