Gaál Attila (szerk.): Szekszárd Megyei város monográfiája (Hasonmás kiadó Wosinsky Mór Múzeum, Szekszárd, 2006)

alatt elszéledt szekszárdi jobbágyokat kedvezményekkel visszatérésre birta. Velük az 1711. évi július hó 25-én telepítési szerződést kötött, amely alapjává lett a későbbi hasonló apátsági szerződéseknek és amelynek latin nyelven írt hiteles kiadványát a városi irattár őrzi. A szerződés megemlíti, hogy az utóbbi években Szekszárd helyzete nagyon leromlott. Ezért mindazok, akik Szekszárdon letelepednek, ettől kezdve három évig minden census (földbér) fizetése alól mentesek. A három év eltelte után pedig minden hospes (telepes) — aki saját ekéjével szánthat — évente 5 forintot, aki pedig mással közösen szánt, ennek a felét köteles leróni. A marhákkal nem birok egy császárit (tallért) fizetnek. Az ezen feltételekhez alkalmazkodók nemcsak a szekszárdi területet, hanem „Nyámád, Hidas, Batth, Malomtha és Csatár" pusztákat is szabadon használhatják. Azok után a sertések után, amelyeket ezeken a birtokokon legeltetnek, tizedet nem kell adni. Mindenki — bárhonnan jött is ide — gabonából, méhekből, bárányokból és borból köteles tizedet fizetni, másból nem. A tizedet fizetők tartoznak a jövedelmet beszállítani és kellő helyen összerakni. A bornak hordókat az uradalom ad, amely kilencedet semmiből sem kíván a telepesektől. A bort és húst Mindenszentektől Szent György napig a telepesek szabadon mérhetik, az év másik részében azonban a bor- és húsmérés csak az uradalmat illeti. Ha valaki máshova akar elköltözni, előbb az uradalommal leszámolni és az ezzel szemben fennálló mindenféle kötelezettségének eleget tenni tartozik. A telepes a házát, kertjét, irtásföldjét, szöllejét — amelyeket vagy maga épített, vagy pénzen szerzett — eladhatja, köteles azonban megadni mindazt, ami évente az eladott birtok után az uradalomnak jár. Ha a város lakói között olyan gonosztevők találtatnának, akiket mind az uradalom, mind pedig a város joggal megbüntethet, a pénzbüntetés 2

/3-ada az uradalmat, 1

/3-ada a községet illeti. Ilyen pénzbüntetést azonban a község az uradalom tudta nélkül se nyilvánosan, se privát uton „ne merjen kiróni". A helvét, vagy ágostai hitvallásuak csak közösen fogadhatnak egy tanítót, ez is csak az imákat mondhatja el, de más egyházi