Gaál Attila (szerk.): Szekszárd Megyei város monográfiája (Hasonmás kiadó Wosinsky Mór Múzeum, Szekszárd, 2006)

A nemesek után következtek azok, akik abban az időben a kevésbé terhes fegyveres szolgálatra voltak kötelezve. Ezek a nemesekhez igen közel állottak és a szabad, a nemes jobbágyok, a praediális nemesek táborát képezték. Az apátságtól birtoklási joggal földet kaptak, amiért az egyházat védelmezniök és az apátot a háborúba kisérniök kellett. A kapott föld birtoklási joga apáról-fiúra szállt és sokszor a nemesi előjogok nagy részét is megszerezték. Azokat pedig, akik az egyház védelmében és a háborúkban magukat kitüntették, nagyobb adománnyal látták el, sőt a nemességbe be is olvasztották. Ily körülmények mellett szabad katonák voltak a nemes jobbágyok és miután az apátokat kötelezettségeik teljesítésében támogatták, nagy részük szintén a városban lakott. Az iparosok részben a szerzetesek, részben a világiak közül kerültek ki. A szekszárdi szerzetesek között ugyanis mindig voltak olyanok, akik a nyugatról hozott, vagy az apátság falai között elsajátított kézműves tudásukkal állították elő azokat a dolgokat, amelyekre az apátságnak az élet szempontjából elengedhetetlenül szüksége volt. Viszont a földműveléshez szükséges gazdasági eszközök, továbbá nemcsak a békés, hanem a háborús időkre is szóló különféle lószerszámok és fegyverek készítése a szekszárdi világi kézművesek feladatát képezte. Az akkor egyedül álló szárazföldi közlekedési és szállítási eszközöket, a kocsikat gyártó bognárok, továbbá a mindenféle vasalásokat teljesítő kovácsok tiszteletreméltó iparosok voltak. Az utóbbiak közül azután kitűntek a kézügyesebbek, akik a fegyvereket kovácsolták. A szíjjgyártók és nyergesek remekeltek cifra szerszámaikkal és szebbnél-szebb, a háborús célnak is megfelelő felszereléseikkel. A polgári életre való áttéréssel a háztartásokban jobban és jobban szükségessé váltak az edényfélék. A fazekasok, edényesek sem voltak tehát rangsorban hátrább az előbb említett kézműveseknél. Szekszárd bortermő vidék volt minden időben, tehát a mindennapi élet szempontjából fontos szerepük volt a kádároknak is, a büszke és későbbi „politikus" csizmadia pedig azon korból sarjadt ki.