Mészáros Gyula: Szekszárd és környéke török díszítésű kerámia emlékei (Szekszárd, 1968)

reneszánsz, puritán dekoráció éppen a tridenti zsinat végén elfogadott művészi irányelvek követésével érvényesült. A török hódoltság megszűnte után a felvidéki, „habánok"-nak nevezett iparosok egy része, pontosabban a gelencsérek visszaszivárogtak Morvaországba és Sziléziába és felvirágoztatták az ú. n. testvéri fehéredénykészitést. Teljesen megőrizték az újkeresztény formanyelvet, kissé stereotippé is válva, de elválaszthatatlanul beleolvadva a helyi népművészetbe. Ott tehát joggal beszélhetünk „paraszt majolikáról". A Dunántúl „fehéredényessége" a török hódoltság miatt a XVI. században nem terjedhetett el oly mértékben, mint a Felvidéken, ahol már 1574-ben találkozunk a kassai céh-szabályokkal. A XVI. századbeli magyar fehéredényesség készítményei nem voltak egyebek, mint a gelencsérség azon termékei, melyeket a néprajz korunkban „parasztmajolikának" nevez. A dunántúli fehéredenyesek gócpontjai mind olyan helyeken találhatók, ahol az újkeresztények okiratilag bizonyíthatóan átmenetileg, vagy vásározó tevékenységük folyamán telepedtek le. Az ausztriai, illetve a mai burgenlandi határvidéken a XVIII. században kialakult népies fehéredényességet okiratilag bebizonyíthatóan a Felvidékről elszármazott anabaptista újkeresztények fejlesztették ki, s az ottani készítmények az egész Monarchia területén versenyeztek a morvaországi másodlagos műhelyekben készült ,.erdélyi" típusú edényekkel, amint azt a morva és magyar néprajzi kutatók (Niederle, Kresz Mária stb.) kétségbevonhatatlanul megállapították. A magyar népművészetre gyakorolt hatásukkal nálunk mindeddig módszeresen nem igen foglalkoztak. Figyelemre méltó azonban a nagy szorgalmú baptista kutató: Kirner Bertalan adatközlése, amely 1942-ben jelent meg. Dr. Mészáros Gyula munkája - mely csupán érinti ugyan a „habán" problémát hivatott a régész - műtörténész módszerével áttekintést nyújtani a népművészeti és műipari tevékenység összefonódásáról. KRISZTINKOVICH BÉLA