Mészáros Gyula: Szekszárd és környéke török díszítésű kerámia emlékei (Szekszárd, 1968)

BEVEZETŐ A művészettörténeti kutatás csak alig száz éve tudja emlékanyagokból kiindulva meghatározni, mely majolikaedények tekinthetők a habánok: „újkeresztények" alkotásainak. Sajnálatos módon a múlt században a népművészeti és műipartörténeti kutatók sem ásatásokat nem végeztek, sem okleveleket nem tártak fel s a mesterek nevét a matrikulákból nem állapították meg módszeresen. A magyar régészettudomány kimagasló alakja, Rómer Flóris a tudós és pap alázatos szerénységével írja: „Kik mívelték a magyar parasztmajolika fémjelzésű XVII. századi múzeumi kerámiákat, annak nyomára jönni nem leendtem képes". És valóban, noha a kastélyok, konventek, hagyatékok stb. leltáraiban özönével találkoztunk a XVII. században „újkeresztény" edényekkel, a múzeumokban őrzött emlékanyag helyes attribuálása nem történt meg, egészen az Iparművészeti Múzeum megalapításáig. De még ekkor is, amint a Művészi Ipar korabeli számaiban olvashattuk, Diner József, Popp János és több kiváló műtörténészünk, mindannyian „paraszt-majolikáról" beszélnek a régi datált újkeresztény edények ismertetésénél. Csak az 1891-es budapesti agyagipar-kiállításon - melyet a kereskedelmi múzeum neves igazgatója: Ráth Károly rendezett, sikerült a régi történelmi darabokat helyesen meghatározni és különválasztani az újabb dekadens felvidéki kerámiáktól, melyek a műipar és a népművészet mesgyéjén állva, kölcsönhatásukban inkább csak stílus-zavarokat okoztak. Az újkeresztények történetét már Bél Mátyás ismertette és a múlt század elején Gyurkovits György történettudós, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, Pozsonyban gyűjtött eredeti anabaptista kódexek alapján megírta. Kéziratai sajnos csak töredékesen jelentek meg a század közepén, dr. Faust Ovidius pozsonyi főlevéltáros tollából. Röviden említjük meg, hogy hazánkban az újkeresztények már I. Ferdinánd alatt feltűntek s egyik legrégibb okiratuk megemlíti a Nádasdy Tamás nádor birtokán dolgozó „anabaptistákat" 1541-ben. A század végén főuraink felvidéki birtokaikon meliorizációs munkára fogják és jelentős privilégiumokkal ruházzák fel őket. A Morvaországban megalakult hitközségek tagjai szétszóródnak. Tálnyomó többségük az ellenreformáció nyomása alatt a XVI-XVII. század fordulóján hazánkban a történelmi Magyarországon telepedett le, míg a harmincéves háború kezdetén valamennyien ide, illetve Erdélybe kerültek. A ritka és drágán beszerezhető keleti porcelán kiszorítására keletkezett a XVI. század 70-es éveiben az ú. n. bianchi fajansz stílus, amit az egyházi államból elüldözött olasz anabaptisták hoztak magukkal, midőn a hazánkban letelepedett hittestvéreikhez csatlakoztak. Az általuk készített díszedényeken kifejezésre jutó késői