Balázs Kovács Sándor - Deli Erzsébet: Kézművesek, népi iparművészek Tolna megyében. (Wosinsky Mór Múzeum, Szekszárd, 1999)

Kézműipari hagyományok Tolna megyében (B. K. S) - Gyöngyfűzés - Kismesterségek

zsefné, tőle tanulta ezt a díszítési módot a Szakcson élőSzántai Józsefné és F orróné Horváth Agnes. A Pincehelyen élő Tillné Zentai Zsuzsa baranyai mintákkal dolgozik. Sokfelé ismert módszer még a tojás díszítésére az, hogy a tojás felületére cifra leveleket simítanak, mint pl. a petrezselyem levele, és azt valamilyen laza anyaggal, pl. harisnyával rá is kötik, s így mártják a tojást a festékbe. A levél helye fehéren marad a festés után. Az olajvagy vízfestékkel, ecsettel való tojásfestés alig néhány évtizede szokásos, ilyen festett tojásokat a néphagyomány nem ismert: ecsettel nem is festik a régi mintákat sem. Régi hagyománya van azonban a tojások patkolásának. A kovácsmesterek ezzel bizonyították rendkívüli kézügyességüket: kicsi patkót, tarajos sarkantyút ütöttek fel a tojásra kovácsolt patkószegekkel, melyek végét a tojás túlsó oldalán el is hajlították anélkül, hogy a tojás eltörött, vagy elrepedt volna. Tolna megyében ma egyetlen tojáspatkolóról tudunk, Banai Lászlóról, aki Hőgyészen dolgozik. Gyöngyfűzés A különféle gyöngyök használata főleg a sárközi női viseletben terjedt el. A gyöngygallér nem volt más, mint ünnepi női nyakék. Vékony fonalra fűzött, különböző színű, apró üveggyöngyből varrt laza hálófonat, mely 3-10 cm széles fodorban omlik a nyak köré. Korábban zárt gyűrű alakot képezett, alkalmanként húzták össze, és kötötték meg hátul egy madzaggal. Ez volt a nyakbadobó vagy nyakbavető. Később a két vége nem zárult össze, a felső szélet textilpántba foglalták, kapoccsal csukták. Ennek többféle elnevezése volt: nyaksi, csipkegyöngy vagy kaláris, keresztbefűzött, kétszer csavart, stb. Varróasszonyok, specialisták készítik, bő ujjú ingvállhoz való. Ma főleg Deesen foglalkoznak mesterfokon a gyöngyfűzéssel (Nagy Zoltánné, Oláh Márta, Csötönyi István). Ocsényben Kertész Józsefné és Szűcs Imréné, Szálkán Decsi Kiss Jánosné, Bátaszéken Horváth Györgyi, Kiss Eszter gyakorolja ezt a tevékenységet. Kismesterségek A népi kismesterségek a parasztság olyan speciális tárgyi igényeit elégítették ki, amelyek házilag nem voltak előállíthatók, azok létrehozásához tanult mesteremberekre volt szükség. E szükségletek jó része az utóbbi évszázadban erősen módosult a paraszti élet fokozatos átalakulása miatt. így mindenekelőtt lassan elsorvadtak, majd végleg megszűntek a ruházkodást szolgáló iparágak. A szűcsökből, szűrszabókból, kalaposokból, paszományosokból, szőrkapca készítőkből stb. hírmondó sem maradt. Az 1970-es évektől fellendülő néptáncmozgalom azonban létrehívott egy új kismesterséget: a népviseleti ruhakészítőt. A néptánccsoportok tőlük szerzik be a hagyományos alapanyagból, a hagyományos elvek alapján, hagyományos technikával kivitelezett népviseletet. A Sárközben népviseleti ruhákat Deesen és Ocsényben varrnak (Farkas Lászlóné, Sárközi Mátyás, valamintMinorits Jánosné). A bogyiszlói népi együttes öltözékei Józsa Bálintné ügyes kezét dicséri. Dombóváron dolgozik Németh Jánosné, ki a Kapós mente legjellemzőbb népviseleti darabját, a pillefőkötőt készíti. A bukovinai székelyek viselete sem merült feledésbe, Kakasdon Kozma Szilveszterné és Sebestyén Petemé, Majoson pedig a népi hagyományokra fogékony Lőrincz családban Ilona hímezi a szedett ingeket. Aparhanton Fábián Istvánné, Kerekes Pálné és Palkó Andrásné foglalkozik a népviselet egyes darabjainak varrásával.