Balázs Kovács Sándor - Deli Erzsébet: Kézművesek, népi iparművészek Tolna megyében. (Wosinsky Mór Múzeum, Szekszárd, 1999)

Kézműipari hagyományok Tolna megyében (B. K. S) - Csipkekészítés

1990-ben Tolna megye szőtteskultúrája volt a téma. Megyénk tájegységeinek szőtteseiből a legrégebbi darabokat mutatták be. Erről kiadvány is készült „Régi szőttesek Tolna megyében" címmel. 1987-ben az országos amatőr képző és iparművész pályázaton vettek részt. Először a megyei kiállításon díjazták a szakkör tagjainak munkáit, dr. Németh Pálnéét, Dunkel Lehelné lengyeli szövőét és Horváth Imre szekszárdi fafaragóét. A díszítőművészeti munka nem maradt csak manuális tevékenység. Fő feladata volt a gyűjtőmunka. Mindenki saját tájegységében kutatta a még fel nem tárt, elfeledett mintakincseket, tárgyakat. Tolna megye szinte minden tájegységében élt vizsgázott szakkörvezető, aki elvégezte ezt a feladatot. Ok voltak a megyei díszítőművész stúdió tagjai: Cser Mária Dombóvár (Kapós mente, Sióagárd), Dancz Zsófia-Belecska (Gyönk környéki sváb), Kárpáti Jánosné - Pincehely (Kapós mente), Lackner Aladárné - Keszőhidegkút (Gyönk környéki sváb), Lőrincz Aladárné - Majos (székely), Schmidt Károlyné - Váralja (váraljai), Varga Béláné - Kölesd (kölesdi). dr. Németh Pálné - Szekszárd (Sárköz, Bogyiszló). Az összegyűlt anyagot 1977-től megyei mintagyűjteményként, sorozatban jelentették meg. Csipkekészítés A Sárköz jellegzetes, speciális csipkedíszítése, a gabóca, elsősorban az ún. bő ingek vállés nyakrészének díszítésére, valamint lepedők, terítők, stb. darabjainak összedolgozására szolgált. A csipkének a múlt század ötvenes, hatvanas éveiben volt a virágkora, amikor az ingnek a felső kart takaró, külső oldalába varrták be a széles csipkét. A feljegyzések szerint a 20. század elején már csak két idős asszony (a decsi Könczöl szüle és az őcsényi Dorkóne) tudta „kötni a gabócát". Amikor ők meghaltak, meghalt a sárközi csipke is, egészen az 1990-es évekig. Ekkor tanulta meg az őcsényi Hammer Andrásné ezt a technikát. Saját maga tervez már mintákat, természetesen felhasználva a régi, hagyományosakat is. Tanítja a mesterséget, melynek négyféle alap verése van, azokból alakul ki az összes többi. A decsi Wagner Jánosné, Hammernétól tanulta a csipkeverés alapműveleteit. A bátai „pöndőkötés" is a csipkék kategóriájába tartozik. Azokról a díszöltésekből kialakított csipkékről van itt szó, amelyeket a vászonszélek összeállításánál alkalmaztak Bátán. A szakirodalom a „tűzött csipkék" közé sorolja. „Tűvel kötötték, kicsit vastag fonállal, nagyon szép mintákat bele" - mondta Vörös Mihályné. Technikájában és mintáiban is eltér a többi csipkevarrástól, erőteljes, mértanias vonalvezetésű. Az egész Sárközben csak Bátán találjuk meg, ott is csak a római katolikus vallásúak hordták a kötéses pondot. Ma a szekszárdi Varga Jánosné folytatja ezt a hagyományt. A bukovinai székelyek is ismerték és használták a csipkét. Kétféle csipkekészítési technikát is alkalmaztak: a varrott és a horgolt csipkét. A csipkét récének nevezték. Még Bukovinában az odatelepített németektől tanulták készítését. A horgolt csipkét asztalterítőkön, díszlepedőkön, pendelyeken, ingeken, bőgatyákon, kötényeken, fokotokon, szemfedélen alkalmazták. A varrott csipkét asztalterítők, díszlepedők széleinek összevarrására, pendelyek oldalának díszítésére használták fel. A csipke díszítése a textileken az illető ház gazdagságát és az asszonyok szorgalmát, ügyességét, ízlését volt hivatva bemutatni. Fontos volt, hogy mindenki maga készítse el kelengyéjébe a csipkét. Az andrásfalvi székelyek csipkekészítési hagyományait gyűjtötte össze és folytatja a lengyeli Kelemen Csilla.