Vadas Ferenc szerk.: Ozorai Pipo emlékezete (Múzeumi füzetek Szekszárd, 1987)
Engel Pál: Ozorai Pipo
az egyébként szebeni polgárnak mondott Baldi Mátyás vízaknai sókamarás (1408) is, és biztosan az volt Byanklinus lippai polgár és ottani alkamarás ( 1410).(193) Kétségtelenül Pipo idején jött Magyarországra Firenzéből Gasparo da Colle, Filippo és Jacopo del Bene, Pape Manini és testvérei, akik egészen az 1440-es évekig kezükben tartották a legtöbb fontos sókamara tényleges vezetését.(194) Külön kell megemlékezni Pipo legfontosabb olasz pénzügyi alkalmazottjáról, Onofrio Bárdiról, a 14. század egyik legnevezetesebb firenzei bankárcsaládjának budai polgárrá lett sarjáról, aki márjóval Pipo előtt Magyarországon élt, de 1409-1415 táján már őt szolgálta, és egyidőben budai kamarásként nemcsak a sóregálét kezelte, hanem „az összes királyi jövedelem behajtója" is volt. Fiai később Bajmóc vár uraiként nagybirtokos urakká emelkedtek fel.(195) Ozorai lengyel pályatársa, Stiborici Stibor nagyobbrészt lengyel rokonokkal és vitézekkel vette magát körül.(196) Ezért különösen feltűnő, hogy Pipo környezetében, állandó kíséretében egyetlen olasszal sem találkozunk, s egyetlen édestestvérén kívül atyafiságát sem részesítette javaiban. Meghitt emberei, csatlósai, helyettesei valamennyien magyar nemesurak voltak, s ez aligha véletlen. Arról árulkodik, hogy az egykori kereskedőjelölt mihelyt a magyar király szolgálatába lépett, levetette addigi ruháját, és minden ízében magyar úr kívánt lenni. Érthetjük ezt akár szó szerint is, mert külsejében is a honi ízléshez igazodott. „Az itteni népek szokása szerint hosszú szakállt és vállra omló hajat viselt, ruhája a földig ért és mindig selyemből készült "(197) Természetesen magyarul beszélt, de állítólag tökéletesen tudott németül, lengyelül, csehül és románul is.(198) Tudatos asszimilációja érthető, ha a magyar uralkodó osztály szinte hisztérikus idegengyűlöletére gondolunk, és azt is megmagyarázza, miért vált meg teljesen egykori szakmájától. Raguzai származású, hasonló pályafutású követői, a Tallóci-testvérek az 1430-as években elég intenzíven foglalkoztak pénzügyekkel is katonai feladataik ellátása mellett. (199) Pipónál ilyesminek nyomát sem találjuk. Ő a pénzügyeket teljesen átengedte Onofrio Bárdinak, a Szentgyörgyi Vince-fivéreknek és más olasz vagy magyar szakembereknek, és legföljebb a legfelső szintű felügyeletet gyakorolta fölöttük. Arról sem tudunk, hogy pénzügyekkel, kereskedelmi vállalkozásokkal foglalkozott volna. Mindez nyilván nem fért össze a magyar országnagy mimikrijével, amit - mint az eddigiekben is láttuk - oly tökéletesen magára öltött. Ahhoz persze, hogy Pipo igazából magyar nagyúrrá váljék, megfelelő magánvagyonra is szüksége volt. Méltóság és honi viselet magában nem tehette azzá. A szokás századokra visszamenően úgy kívánta, hogy az ország sorsát irányító nagyok egyúttal a nemesség legelőkelőbbjei, azaz kiemelkedően gazdag birtokosok legyenek, hogy politikai funkciójuk és társadalmi státuszuk ilymódon összhangban legyen. Az uralkodók ennélfogva vagy mindjárt a legnagyobb birtokú családokból válogatták ki báróikat, vagy - éppily gyakran - szerényebb származású kegyeltjeiket ők maguk ruházták fel rangjukhoz illő vagyonnal. Pipóval is ez történt. Amikor 1404-ben a temesi ispánságot elfoglalta, alig volt többje néhány falunál, ami nyilvánvalóan nem állt arányban azzal a pozícióval, amelyet királya az országvezetésben neki szánt. Természetes volt tehát hogy a következő években egyre-másra bőkezű királyi adományokban részesült, és amikor meghalt, elég jelentős vagyon maradt utána.
