Vadas Ferenc szerk.: Ozorai Pipo emlékezete (Múzeumi füzetek Szekszárd, 1987)

Filippo Scolarinak, ismertebb nevén Pipo Spanonak élete (Domenico Mellini)

vagy meggondolatlanul, hanem körültekintéssel és józan ésszel vágnak bele a nehéz és veszélyes vállalkozásokba. Minek következtében sokszor megesett a régmúlt időkben, hogy egyetlen egy ember szabadított föl városokat az ostromok alól; űzte el, törte meg, verte szét az ellenséget; igázott le népeket; különböző és idegen országokat bejárva békét adott a tartományoknak; növelte a saját, és más hatalmát; szokatlan rémületet és félelmet ébresztett az idegen népekben és barbárokban, akik anélkül, hogy lett volna merszük ellene fordulni, legyőzve bátorságától és erejétől engedtek neki mindenben, és az ő győztes kényére kedvére bízták magukat, vagy pedig megpróbáltak a határaikon belül maradni, és nem provokálni őt. Ezekhez hasonló, sőt eme hősök egyike és nem is legutolsója volt Filippo Scolari, városunk dicső polgára, ismertebb nevén Pippo Spano. Az ő életét, amelynek részletei jóllehet majdnem egészen homályba vésznek és majdnem sötétségbe merülnek, szándékozom mindazonáltal megírni, hogy dicső nevének felelevenítésén túl láthatóvá váljék végtelen sok, megérdemelt dicsérete, hírnevének diadalmas hangja mellett, mindazok emlékezetében és fülében, akik érdemesnek tartják elolvasni, hogy a firenzeiek tehetsége milyen csodálatosan megmutatkozik bármilyen foglalkozásban, amibe belefognak. És amint a tudományokban, és a kellemesebb szépirodalomban a mi híres hazánk, Firenze senki más mögött nem marad el, s ebben, valamint több más dologban Athénra hasonlít, úgy a hadművészetben és a fegyverforgatásban Róma méltó gyermekének mutatkozik, amilyen a valóságban. De mielőtt beszédemmel tovább haladnék, úgy vélem, figyelmeztetnem kell az olvasót, ne csodálkozzék, hogy Filipponak eme életrajzában nem mesélem tetteit sem külön-külön, sem pedig úgy, hogy bennük összefüggő rendet lehetne észrevenni. Ez ugyanis nem másból fakad, mint hogy tetteinek nem tudjuk sem mikéntjét, sem helyét, sem az idejét Ne higgye senki, hogy ennek a férfiúnak inkább dicséretét választottam írni, mintsem az életét, és hogy el akartam térni s távolodni a stílustól és a szabálytól, amiket ilyenfajta történet írásakor követni kell, és hogy ezért hiányosságait és hibáit, ha ugyan néhánnyal ő is rendelkezett, ahogyan az összes halandók, minthogy nincs senki a földön hiba nélkül, elhallgattam. Mivel csak azt szándékozom megírni, amit mások előttem megírtak, kivéve ami az igazsággal ellentétes és vele összeférhetetlen, valamint amire én, és nem más, szorgalommal rábukkantam, és most csak az igazság érdekében tárom elő és mondom el. Elmondom tehát, hogy elkezdjem végre, amit szándékom leírni, hogy a Buondelmontiak városunk legősibb és legnemesebb családja közül valók voltak. Egyesek szerint a saluzzói hercegektől származtak, mielőtt Firenzébe jöttek volna lakni az 1135. esztendőben. Várurak, régi vidéki nemesek voltak, a Monte Buoni vár urai, erről vették családjuk vezetéknevét, sok vár urai Val di Grevében, és nagy földeknek körülöttük; ezeknek urai maradtak akkor is, amikor a már mondott várat a firenzeiek lerombolták. A Buondelmontiak törzséből származtak a Scolarik, akik a firenzei polgárság és nemesi családok kettészakadása idején, amely a két párt, a guelfes a ghibellin között az 1215.évben támadt Buondelmonte Buondelmonti úr halála miatt, melyet a polgárok viszálykodása okozott, külön pártra szakadtak és a ghibellinekkel tartottak vérrokonaik, a guelfek akkori tisztségviselői és vezetői ellen. Ezután a már mondott pártok ellenségeskedése, a folytonos viszálykodás, hol az egyik, hol a másik üldöztetése, a gyilkosságok, száműzetések miatt mind számban, mind javakban megfogyatkoztak. Annyira, hogy a nevük már kihalni látszott, amikor az 1369. esztendőben megszületett Fi-