Gaál Zsuzsanna - Ódor János Gábor (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum évkönyve 35. (Szekszárd, 2013)
Balázs Kovács Sándor: A sárközi parasztság szabadidős tevékenységei a 19-20. században
A földesurak és a hatóságok kezdetben hallgatólagosan tudomásul vették a búcsúvásárokat, később azonban felismerték, hogy a búcsúvásárok az országos vásárok érdekeit sértették. Ezért több helyen tiltották, a tilalmak ellenére ezeket a vásárokat nem lehetett megszüntetni. A falvak lakói a hosszú téli hónapok egyhangúsága után igényelték ezeket az unaloműző mulatságokkal tarkított népünnepélyeket. De a nyári és őszi nehéz fizikai munkát is ünneppel akarták teljesebbé tenni. Ezeknek a vásároknak a kulturális és a közösségteremtő funkcióját is kitapinthatjuk. Az ünneplőbe öltözött falu ezt a napot magáénak vallotta, megszólaltak a hangszerek a mulatságokban, a gyermekek és az öregek egyaránt megtalálták a szórakozási lehetőségeket. A távolabbi vidékekről érkező rokonok, ismerősök információkat cseréltek a helybeliekkel, a helyi eseményeken túl országos kitekintést is kaptak egymástól. Formálták egymás világnézetét is nyilván - a reformkorban egyre inkább - a sorsukat érintő társadalmi kérdésekben is véleményt cseréltek. Ezek a találkozások jelentősek voltak.73 5.1.8. Aratóünnep Az aratóünnep az aratás befejezésének megünneplése. A mezőgazdasági hagyománykörnek az egész magyar nyelvterületen ismeretes, látványos közösségi jellegű szokása. Első emlékei a középkorig nyúlnak vissza. Az aratóünnepnek különböző változatai ismeretesek, főbb mozzanataiban azonban országosan megegyezik. Az aratás befejezése után a részesaratók búzakalászból, mezei virágból aratókoszorút kötöttek és ünnepélyes menetben a földesúr, tiszttartó, a gazda elé vitték. A vendégség rendszerint tánccal fejeződött be. A tánccal egybekötött aratószokás egy 1901-es miniszteri felhívás után vált általánossá, főleg nagybirtokos vidékeken. Az egyénileg arató gazda nem rendezett ünnepséget, de a kalákás, vagy részesaratásnál rendszerint kalákatánc fejezte be az aratást, amelyet gyakran a tarlón tartottak meg. A gazda a munkásokat itallal - gyakran étellel is - megvendégelte. A magyar nyelvterületen általában úgy tartották, hogy a búza töve Péter Pál napján (június 29.) megszakad, kezdődhet az aratás. Nagy jelentőséget tulajdonítottak az első kévének, az elsőnek learatott búzaszálaknak. Ebből a baromfinak adtak egészség- és termékenységvarázsló célzattal. Betegségelhárító szerepe is volt. Az aratókat elsőként meglátogató gazdát vagy családtagját a learatott gabona szalmájával megkötözték, s csak akkor engedték szabadon, ha borral vagy pénzzel kiváltotta magát. A legtöbb hagyomány az aratás végéhez kapcsolódott. Kis darabon talpon hagyták a gabonát, hogy a következő esztendőben is jó termés legyen. Az utolsó kévéhez is különféle hiedelmek, szokások kötődtek. Ebből készült az aratókoszorú. A bátai részes aratók munkájuk befejeztével Szent György- vitéznek nevezett aratókoszorút kötöttek, szerszámaikat felszalagozták és énekszóval vonultak a gazda udvarára: Meguntam én ezt az urat szolgálni, Tarlójában feljebb-alább sétálni. Feltörte a kaszanyél a kezemet, Az uraság nem ád többet kenyeret. Saját ünnepélyes felkészülésüket jelképes szövegben mondták el: Készül, készül a szép Szent György vitéz, Gyere haza szép Szent Györgyi Most vöszi rá fehér gyolcs gatyáját, Gyere haza szép Szent György. Most vöszi föl vitézi dolmányát, Gyere haza szép Szent Györgyi Most húzza föl sarkantyús csizmáját, Gyere haza szép Szent György. 73 BALÁZS KOVÁCS 2008, 456-457. 330
