Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum évkönyve 33. (Szekszárd, 2011)

Néprajz - Balázs Kovács Sándor – Csapai János: Első világháborús katonaemlékek a Sárközből: levelek, fényképek, emlékművek

vitéz keresztbe fektetett karddal, lehajtott fővel áll az emlékmű, tetején, keletre néz, várja az ős haza felől annak a napnak felkeltét, amely ismét a magyar Kárpátokra, a magyar Bánátra és a magyar Erdély havasaira hocsájtja éltet adó sugarait, amikor feltámad azoknak lelke is, akiknek neve oly szép békességben sorakozik vallás és kor különbség nélkül az oszlop talapzatán, mint sorakoztak magyar szeretetben, amikor életükkel védelmére siettek a hazának és az ország minden lakójának, hogy megfiirödjön a bús és szomorú napok után a felzúgó magyar dicsőségben. Az ünnepség az Őcsényi dalárda énekével kezdődött. A magyar Hiszekegyet énekelték meglepő, precizitással Nagy László karnagy vezetésével. Győry János polgár fiú megkapó szavalata után a Himnuszt énekelte a dalárda, majd Göde Lajos volt tábori lelkész, a szekszárdi reformátusok kiváló szónok papja ment fel a feldíszített emelvényre és ott magasan szárnyaló beszédben méltatta az Ünnep és az emlékszobor jelentőségét. Az ünnepi beszéd gondolatmenete a következő volt: sokan azt mondják, hogy egy emlékjel felállítása mindig nagyon szomorú. Van benne valami azokból a kalapácsütésekből, melyekkel a koporsóba beverik az utolsó szeget. Azokból a simogatásokból, melyekkel utoljára érintik gyászruhás asszonyoknak remegő kezei a behantolt síron a fejfát. Az emlékjel mindig egy tartozás végleges lefizetése, egy darab múltnak lezárása. Minden szomorúságnál szomorúbb lenne, ha így volna. De nincsen így. Mikor emlékjelet állítunk, épen annak adunk kifejezést, hogy azt, akit jelöl, nem akarjuk elfelejteni. Annak nevét, alakját, szellemét megőrizzük, és átadjuk a jövőnek. Az emlékjel csalt határkő, amelynél találkozik a múlt és a jövő. Egy mesebeli királyleány, aki egyik kezével állandóan felfödve tartja a mögötte lévő függönyt, a másik kezével előremutat. Tisztességadás és ígéret az emlékjel. Múltak siratója, amely a jövendőnek mond próféciát. Ilyen ez a gyönyörű szobor is, amelyet Ocsény nemes községe állított fel hőseinek. Ez felmutatja előttünk azokat a drága életeket, amelyeket ezerszer megsirattunk, de el nem sirattunk és nem is fogunk elsiratni soha. Azokat a hősöket, akik azért haltak meg, hogy éljenek örökké. De másfelől beszél ez a szobor. Beszél azokról a szent erényekről, amelyek azokat és velük együtt minket is ékesítettek, és amelyeknek útján a jövőben is haladnunk kell, ha azt akarjuk, hogy a magyar nemzet halhatatlan legyen. Beszél az áldozatkészségről, hősiességről és összetartásról. Gondoljunk csak vissza azokra a napokra, amelyek a hadüzenetet követték. Hogy versenyezett a hazának minden polgára az áldozatkészségben. Hogy búcsúztak el a családoknak fegyvert bíró tagjai kedveseiktől és hogyan mentek a végekre. Hogy> adtuk későbben a haza oltárára a pénzt, az aranyat, a búzát, a rézedényeket, harangokat, orgonákat, végre azokat az ifjakat, akiket a harcba vonult édes apa még az iskolapadon hagyott. Bizony így volt. Tán el sem hinnék, ha itt nem állana előttünk ez a beszédes emlék. Meg van-e most is bennünk ez az áldozatkészség? Mikor az éjnek hallgatag felében elkerül bennünket az álom, gondolunk-e hazánkra? S ha olykor megjelenik előttünk, mint egy szelídarcú asszony, aki nagy múltat, népes családot sirat, az, akinek még az a ruhája is rongyos, amelyben gyászol, felsír e bennünk a lélek csendet feltörő sikoltással: mivel segíthetnék rajtad, mit adhatnék érted, milyen áldozattal menthetnélek meg, óh szegény magyar hazám? Te bánatos emlék, te búsuló vitéz, beszélj nekünk sokat a magyar áldozatkészségről. 1916-ban történt. Luckban voltam a sebesült katonáknál. Ott hallottam egy gramofonon egy német dalt, mely a magyar katonákat dicsőítette. A dal elragadott. Mintha kinn lettem volna a síkon. Körülöttem tábortüzek égtek. A tüzek mellett nóta hangzott, magyar nóta, amely meg fürösztötte fehér szárnyát a Tiszában, délibáb vizében, öreg asszonyoknak, fiatal hitveseknek könnyzáporában. A távolban ágyuk dörögtek, trombiták harsogtak, vágtató lovak patái dübörögtek, csattogott a fokos, viharzott a hurrá. Sohasem fogom elfelejteni azt a dalt és azt a látomást. Mert igaz volt mind a kettő. Ilyenek voltak a magyar katonák. Hosszú időt töltöttem köztük. Bizonyságot tehetek róluk. Tudtak óvatosak és vakmerők lenni. Bírták a forróságot és a fagyot, a fáradságot és a golyózáport. A magyar katonáknak ezekhői a sokszínű erényeiből állott elő az a csodálatos magyar hősiesség, amelyet ha az elfogultság köde eloszlik, évszázadok múlva is bámulni fog a világ. Ilyenek voltatok ti is őcsényi hősök. így estetek el, dalolva, a látomások mezején. Meg\'an-e bennünk még mindig ez a hősiesség? Végigfut-e ereinkben valami nyugalmat űző hideg és valami arcot megszépítő forróság, mikor vitézeinkre gondolunk? Az ő példájukra ébrednek e bennünk szent elhatározások: Hazám, ha kell, életemet, véremet áldozom érted. Legyek én magam fekete gyász, csak neked legyenek fehér álmaid. Legyek én fehér halott, csak te neked legyen piros hajnalod. Te hősi emlék, te páncélos vitéz, ki búsan tekintesz kelet felé, mintha e hősökkel együtt a távoli Erdélyt siratnád: beszélj nekünk sokat, nagyon sokat a magyar hősiességről! Még nagyon élénken emlékszem egy temetésre. A háború alatt történt. Szekszárdon a kórházban meg halt egy katona. Nem ismertük. Az arcát nem is láttuk. Csak azt tudtuk róla, hogy szülei messze élnek, a temetésre nem jöhetnek el: és azt, hogy magyar volt. S mikor eljött a temetés ideje, a városnak minden utcájáról szinte özönlöttek az emberek, hogy utolsó istenhozzádot 41 1