Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 31. (Szekszárd, 2009)

Csekő Ernő: Geiger Gyula „Magyar Szépirodalmi Lapok"-ja. Egy irodalomtörténeti vonatkozású felfedzésről. Újabb adalékok Babits Mihály Halálfiai című regényének valóságtartalmához

S nem is egyedül jön. Kettesével járnak, mint a párbaj-segédek s kérdőre vonják: Számolj! Most számolj, mielőtt elmégy oda át, ahol már nem kérdez senki s nincs már más, mint fagyasztó hideg, örök sötétség. És megjelennek előtte az Emlékezet s a Lelkiismeret. Igen, úgy volt, - szólal meg az Emlékezet, - úgy nőttél fel, mint a szamárkóró, kevesebbet tudtál az utolsónál is, s mégis elhagytál rangban, tekintélyben másokat, akiknek saruit sem voltál méltó megoldani. Te lettél az első ember, s mert sem eszed, sem tudományod nem imponálhatott - az erőszakhoz fordultál, s ezzel takartad magad s bűneidet. Nem a lelkiismereti meggyőződés, csak a véletlenül kimondott szó, melyhez mereven ragaszkodtál, irányozták ítéletedet. Az erőszak volt csak a fegyvered, amellyel saját gyengeségeidet palástoltad, mert nem volt szíved és soha sem szeretted az embereket. Most nincs körülötted senki. Én, az Emlékezet is nemsokára elhagylak, - de előbb jön hozzád a Lelkiismeret, ez megvádol, elítél s átad a - halálnak. A csontos ember megrázkódik - lázban égő arcizmaira egyszerre a sárga sápadtság ül s látja, hogy az ajtón át, amely az ő szobájába nyílik, bejön a Lelkiismeret. Szelíden s szigorúan nézi a haldoklót. Számolj! Innen nem mehet el senki számolás nélkül. Oda túl a léleknek tisztán kell megjelenni. Az örökéletben csak boldogság van. Te csak boldogtalanságot ültetél egész életedben. Mi legyen a sorsod? Örök halál? Szenvedés? Számolj ! És a csontváz ember könyörtelen szívében felkél a lelkiismeret, marcangolja, tépi, mint a saskeselyű az áldozatát. Egymásután vonulnak el lelki szemei előtt az ő kegyetlen, könyörtelen szívének letiport, igaztalanul megtépett alakjai. A nyomorult földi kincsek is mind, amiket összeharácsolt a szegényektől, elnyomottól, gazdagtól, akik a lélek vásárjára járnak, mind, mind odajönnek eléje. Látja, mint oszt ki neki a tagosító-mérnök több földet, mint amennyi járt volna, de ő volt a bíró, ő hitelesít, ki fogná őt ellenőrizni? A szomszéd kertje is oda áll eléje. Én is a tied lettem. Először másnak ítéltél oda, aztán magadnak juttattál, de elvettek tőled is, elvett az első bíró - az Isten. A hosszú csontos embernek iszonyú kínok ülnek az arcára, de a Lelkiismeret tanúi tovább vallanak. A pénz is jön s beszél. Sokat jártam nálad álruhában. Nem voltam igaz, mégis hozzád küldtek az igazsághoz. Te beeresztettél kopogtatás nélkül, aztán bezártál a tárcádba. Benn a melegszobában kártyáztál velem, mulattál velem s rajtam, az igazság meg ott kinn a havon megfagyott. Egy emberé volt ez az igazság, akit te elnyomtál, megöltél, tönkre tetted családját, életét, jövőjét elvágtad - én érettem, mert engem szerettél, a pénzt s nem az Igazságot. Az az ember aztán megölte magát, mert kétségbeesett, mert megfagyott benne a hit az igazság iránt. A te bűnös lelked hava fagyasztotta meg. Jéghideg verejték ül a csontváz ember homlokára, s mint a vad az erdőben - felordít: Menj, menj! ne beszélj! hisz kegyetlenül megbűnhődtem már mindezért. De a lelkiismeret tép és marcangol, s míg az tovább hörgi kínjait, szálanként tépi szét a haldokló idegeit. Elveszett mindenem, - üvölt rettenetes szenvedési közt, - vagyonomat elvitték az árverési hiénák, házamból kilöktek, az utca sarába kerültem, hagyj meghalni, hisz megszenvedtem. Tompa hörgés hallatszik kiaszott melléből, a csontos ember ott vonaglik, kínosan a sárga szalma közt, amely kuszáitan befurakodik a hajába, s koszorút von a feje köré, - szalmakoszorút. A csontváz ember reszket e koszorú alatt, a hideg és a forróság egyszerre gyötri, száraz ujjaival belemarkol a hajába, s kínjában örült módon tépi, húzza. Nem! nem kell koszorú! Ne vigyek el a földről semmit. Szerelmes asszonyom a rideg göröngyöket öleli, édes gyermekiemet a férgek ették meg. Mi maradt még nekem? Mi maradt, amit elvigyek oda át, ahol semmi nincs, csak örök fagy, - hideg és sötétség... Én maradtam meg neked - s veled maradok az utolsó percedig - a büntető Isten küld - én vagyok a kínzó Lelkiismeret... A haldokló kitépte már kínjában minden haját, - a fürtjei össze-vissza hevernek a földön szerte-szanaszét. A test még vonaglik, gyötrik még a földi kínok, a szenvedéseknek még nincs vége, mikor kinyílik az ajtó, s a csontváz ember mellére ráteszi kezét a - halál. 384