Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 31. (Szekszárd, 2009)

Csekő Ernő: Geiger Gyula „Magyar Szépirodalmi Lapok"-ja. Egy irodalomtörténeti vonatkozású felfedzésről. Újabb adalékok Babits Mihály Halálfiai című regényének valóságtartalmához

Az öreg koldus asszony ott állt a konyhában, látta az ajtót kinyílni, - borzongva kel fel székéről s benéz a haldoklóhoz. Ne-nó biz Isten magától nyílott ki az ajtó, meghalt a nagyságos úr, a lelke most ment ki rajta... Az ágy elé megy, - szalmaszálak, tépett hajfürtök fekszenek körülötte. Az öregasszony fölemel egy fürtöt. Br, de hideg szellő jár, nagyon bűnös lelke lehetett, - még a haját is kitépték az ördögök... (Magyar Szépirodalmi Lapok 1903/1. szám 4-5.) (nçiÇediil. Irja: r cii "OalórC-'ill.'i^os, néma. nyári es . Hófehér iák megrezzennek, csak lopva kel a? esti lepke száll lie a nyitott ablakon, a gyertya szellő, a tenyötjalvak <" sszcsiii;iiak. i'W láiiuj.i csalja. Iiivja. Kársonyos fehér a zizegnek. S a szellő csendesen in^alj; fii rs/árnva. tesle. .Mimi közelebb csapdos a leimet, végigsimítja arczoin, homlokom, bárlámjíele . • most leliull — me Kéjíve. • sonyosan, lágyan; olyan édes. oly íi noni. S a lepke nem Imi jajs/ól ejteni, neszteletán átsuhan a 'lelkemen s ha útrakél il iil ki m ill . . íMUiilolatot visz ma^áva onnan — kelet Feliéi ruhában tiszta s/.ivwl. viruló felé . . kelet leié . . . aiczczal jött a fővárosba. s/.eliil volt, mini * + * 16. kép: Dienes Valéria Tolnai Valérként jegyzett írása Magyar Szépirodalmi Lapokban. Egyedül írja: Tolnai Valér Csillagos, néma, nyári est. Hófehér lepke száll be a nyitott ablakon, a gyertya lángja csalja, hívja. Bársonyos fehér a szárnya, teste. Mind közelebb csapdos a láng felé ... most lehull - megégve. - S a lepke nem tud jajszót ejteni, nesztelenül kimúl... Fehér ruhában tiszta szívvel, viruló arccal jött a fővárosba, szelíd volt, mint az a fehér lepke. De a virágai az éj lámpái körül nyíltak, méreg volt a kelyhükben s pár év alatt kimúlt. Pedig mikor idejött - ebbe a szürke városba, - olyan tiszta, olyan fehér volt, mint a fehér lepke... Végzetük-e a fehér lepkéknek, hogy vesztükbe rohanjanak?... Egyedül járok a tarlón, az erdőszélen. A fenyvesben homályos csend. A szélső fák megrezzennek, csak lopva kél az esti szellő, a fenyőgallyak összesúgnak, úgy zizegnek. S a szellő csendesen ingatja fürtjeimet, végigsimítja arcom, homlokom, bársonyosan, lágyan; olyan édes, oly finom, tán átsuhan a lelkemen s ha útra kél, egy gondolatot visz magával onnan - kelet felé... kelet felé... Alkonyodik. Bekanyarodtam az erdőbe. Megint az a homályos, komoly csendesség - szinte megdöbbentően komoly. Félek mozdulni, hogy lépteimnek durva zaja ne zavarja e már nem is földies némaságot. A fák oly meredten állanak köröttem, e bús sötétzöld fenyőfák, - megannyi komoly bölcs - egy gally se mozdul. Előre lépek, a száraz ág ropog, a lehullt fenyőtű zizeg lábam alatt, megrezzenek tőle. Mellettem egy gallyról madár röppen el, lábaim előtt egy lepke haldoklik. A lemenő nap fénye izzóvörösen tör át a sötétzöld lombokon. Aztán szürke lesz minden. A tücskök megtörik a csendet, valahol a közelben megszólal a fácánkakas, a másik felelget neki a távolból. Az ólból meg kutyaugatás hallszik, mennek haza az aratók, a vonat füttye süvit ide a messzeségből... emberek is vannak a világon... 385