Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 31. (Szekszárd, 2009)
Balázs Kovács Sándor: Korcsmák, csárdák, vendégfogadók. A vendéglátás története Tolna megyében
megbízott kőműves- és ácsmesterek közreműködésével. Helyiségeik gyakran boltozottak voltak, bejárati homlokzatuk előtt rendszerint nyitott tornác húzódott. Az épület egy részét alápincézték. Az ivószoba berendezése a kocsmákéval volt megegyező. A csárdákat a forgalom növekedésével az igényeknek megfelelően bővítették, amint az a hortobágyi nagy csárda esetében jól dokumentálható. A vízmentesítéssel, korszerűbb utak építésével, majd a vasút megjelenésével a csárdák jelentőségüket vesztették, de hála időtálló épületszerkezetüknek, több csárda, - ha átalakítva és más funkcióban is -, megérte napjainkat. Alföldi értelemben vett csárdák a Dunántúlon nemigen voltak, itt más jellegűek a vendégforgalom effajta intézményei. Ez az országrész valamivel kevesebbet szenvedett a töröktől, a falvak nagyobb része maradt meg eredeti helyén mint az Alföldön. Az utas így három-négy községet is elért napjában, a csárdák szerepe nem annyira az utasok ellátása, mint inkább a határba kijáró falusi parasztok, a majorokban élő cseléd-, pásztoremberek kiszolgálása volt. A szép nevű csárdák inkább kondásokat, juhászokat és más pásztornépet láttak vendégül ivójukban, s legfeljebb egy-egy negyedórára állt meg előttük a vásározó mesterember, amíg lehajtott egy-két iccével. Szállóvendég véletlenül sem tévedt be, nem is volt vendégszobája egyiknek sem. így ezek inkább csak betyárcsárdák voltak. 8 9 Betyárok és csárdák Minden korban voltak a társadalmon és törvényen kívül élő embercsoportok. E közösségek egyik képviselője a már többször emlegetett betyár. Alakja köré Európa-szerte gazdag folklórhagyomány: mondák, dalok, balladák és népi hiedelmek tucatja kapcsolódik, valamint a népművészeti ábrázolások és az irodalmi művészeti feldolgozások (festmények, színművek, filmek) sokasága. A betyárvilág Magyarországon a 19. század második felében élte virágkorát. A magyar nyelv betyár szava az egész Balkánon elterjedt - oszmántörök „bek'ar, bik'ar = nőtlen, foglalkozás nélküli" szóra vezethetővissza, s valószínűleg a szerb-horvát nyelv közvetítésével jutott el hozzánk. Eredeti jelentése dologtalan suhanc, nőtlen legény, akinek sem állandó munkája, sem földje nincs, melléknévként: korhely, munkakerülő, állandó foglalkozás nélküli. Kocsmában, cigányzene mellett búsuló betyár idealizált, romantikus ábrázolása. (Munkácsy Mihály: Búsuló betyár, 1865.) 8 9 KÜLLŐS 1988, 19-25. 126
