Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 31. (Szekszárd, 2009)

Balázs Kovács Sándor: Korcsmák, csárdák, vendégfogadók. A vendéglátás története Tolna megyében

„November, november közeledik, A juhásztól a birkákat számonkérik. Alig van hat ürüje, rajta egy pár csöngője, Hajtogatja a láp felé. Hajtogatja, hajtogatja a láp felé. Szenttamási, szenttamási csárda elé. A csárdába beugrat, az asztalra bort hozat, így mulat egy juhászlegény. A csárdák külterületeken, forgalmas közlekedési, állathajtó utak mentén, vámok, révek mellett, a pusztákon épült kocsmák voltak. Létrejöttüket a hódoltság alatt elpusztult falvak helyén létrejött puszták, a ritka településhálózat indokolták. Keletkezésük és gyors elszaporodásuk idején fontos hivatást teljesítettek, s a 17., 18. században, valamint a 19. század első felében az országúti forgalom nélkülözhetetlen tényezői voltak. A török pusztítás után szükség volt legalább egymástól napi járóföldre holmi menedékhelyfélére, ahol az utasember etethetett, itathatott, pihentethetett, s ahol a maga számára is ételt-italt, esetleg éjjeli nyugvóhelyet talált. Ez a szükség hívta életre az út menti csárdákat, legtöbbször az egykori falvak helyén vagy azok közelében, mint ahogy a pusztai kovácsmühelyek is azért létesültek, hogy két község között szerencsétlenül járt szekér, eltörött kerék, kihullott küllő, leesett ráf, patkóját vesztett, lesántult ló minél előbb szakszerű segítséget kapjon. Nem véletlen, hogy az első csárdák a nagy határú Debrecen környékén keletkeztek. Ezek kezdetben földbe vájt, putriszerű csapszékek voltak. Forgalmasabb, nagy hasznot hajtó helyeken azonban már a 18. század második felében szilárd épületeket emeltetett a városi tanács. A 17. század végétől sorra épültek a csárdák, elsősorban az Alföldön olyan távolságban egymástól (20-40 km), ahogyan azt az állatok etetése, itatása megkívánta. Kocsma funkciójuk mellett elsődleges céljuk a vásárra, eladásra terelt állatok és a szekerek, kocsik elhelyezése volt, ezért olykor hatalmas méretű állások sorakoztak a csárda udvarán, s nem hiányzott az állatok itatását biztosító kút sem. A csárda épületeit gyakran kerítés vette körül. A csárda mellett nagyobb földterület biztosította az állatok legeltetését. A csárdában megforduló hajtók, vásározók rendszerint az állatok mellett, az állásban, szekéren éjszakáztak, a forgalmasabb utak mentén azonban sok csárdában volt az ivón és a csárdás lakásán kívül éjjeli szállást biztosító külön szoba is. A csárdák kedvelt tartózkodási és szórakozóhelyei voltak a vidék pásztorainak, betyárjainak. A néphagyományból jól ismert történeteket a betyárok rejtekhelyeiről és titkos menekülő járatairól a kondorosi csárda esetében igazolták a műemléki kutatások. A csárdáknak rendszerint kocsiszínjük, szekérállásuk is volt, ahol a kocsik, szekerek fedél alá kerülhettek, a lovak pedig pihenhettek. Lehetett saját birtoklású és bérelt. Csárda szavunkra 1755től van adatunk. A csárdák a jelentősebb vásáros helyekre vezető utak mentén egynapi, félnapi járásra, gyakran olyan helyeken álltak, ahol a közigazgatás nehezen ellenőrizhette őket. Az ilyen csárdák közül nevezetesek voltak azok, amelyek két megye határára épültek, így lehetőséget biztosítva a betyároknak a megyei pandúrok, rendőrök előli menekülésre. A csárdákhoz sok romantikus történet kapcsolódik, s a betyárvilágról szóló színes hagyomány azt is tudni véli, hogy a pénzével hazatartó paraszt gyakran nemcsak pénzét és csinos feleségét, de még az életét is a becsali csárdában hagyta. A csárdákban folyó életről a néphagyomány mellett számos adalékot őrzött meg a 19. század szépirodalma, valamint hírlapanyaga. Gyakorta örökítették meg a csárdák világát a Magyarországon átutazó külföldiek útleírásai is. A közlekedés kapitalizmuskori gyökeres átalakulása a csárdákat feleslegessé tette. Legtöbbje megszűnt, elpusztult vagy tanyai, pusztai kocsmává, italbolttá alakult. A csárdákat mindig az illető terület tulajdonosa építtette: az Alföldön többnyire a városi tanács, másutt a földbirtokosok, s rendszerint bérbe adták. Peres iratokból ismerjük egy Tolna megyei csárda élettörténetét. Alapító okirata 1771. ápr. 14-én kelt: „Herczeg Eszterházy Miklós ozorai uradalmi adminisztrátora, Nagy István engedelméből ozorai Mészáros Khim Lőrincz ezen T. Ozorai Dominiumhoz tartozandó Dorogi pusztán, signanter a hol az határ 8

6 Saját gyűjtés - Békás Jánosné Meggyesi Mária (1900-1994) Decs Kocsma közepebe vagja a subáját. Odavárja az ő kedves tubicáját. Mulass rózsám, nem bánom, Hogy a százast fölváltod, így mulat egy juhászlegény. '

M 123