Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 30. ( Szekszárd, 2008)

Balázs Kovács Sándor: Szemelvények a Tolna megyei vásárok történetéből

Paprika János több száz darabból álló vásári panoptikumának maradványa leszármazottja, Bogár Éva tulajdonában Paprika János kitüntető oklevele Zsolnay Miklós aláírásával E folyamat azonban évszázadokig tartott és számtalan átmeneti közvetítő formán, illetve személyen keresztül valósult csak meg. Ezek között legfontosabb és leghatásosabb írásbeli közlésforma volt az ún. ponyva, más néven röplap, népkönyv, a parasztság szóhasználatában inkább istória vagy levél. A vásári könyvárusok ponyvasátor alatt vagy ponyvára (esetleg lepedőre vagy asztalra) terítve tették közszemlére e kis formátumú nyomtatványokat; innen az elnevezés is. Az „áruk" között naptár, álmoskönyv, jóskönyv, énekes- imádságoskönyv éppúgy volt, mint valódi vásári ponyva, ez utóbbi is meglehetősen sokféle tartalommal és formában: vőfélykönyv, szerelmi levelező, énekeskönyv, prózai rémhistória, történelmi életrajz, betyártörténet, gazdasági tanácsok, hivatalos közlések stb. Ezek közül azonban a vallásos jellegű ponyva majdnem végig megőrizte hegemóniáját, csak a 19. század második felétől jutottak túlsúlyra a világi tárgyúak. A vásári ponyvaárus csak kevés esetben volt szerző is egyszersmind, a históriás viszont majdnem mindig. Ez azonban legkevésbé sem zavarta az eladókat, akik nemegyszer saját termékekként hirdették és adták el a füzeteket. A magyar nép alighanem ezek révén, a vásárokon ismerkedett meg legtöbb betyárballadával, főként pedig különféle szerencsétlenségekről, gyilkosságról szóló történettel, sőt voltaképpen még a „legújabb" népdalokkal is; a búcsúsok pedig itt tanulták a félnépi jellegű egyházi népénekeket. A sikerültebb ponyvatermékek olyan kelendők voltak, hogy több tízezer példány is elfogyott belőlünk. Kártyavetők, tenyérjósok, plánétások és gondolatolvasók. A jövendő furkészése alighanem alapvető