Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 29. (Szekszárd, 2007)

Gaál Zsuzsanna: A passzív ellenállás másfél évtizede Tolna megyében

helyreállítása előtt tisztviselői státuszba lépett. „Mai inepeles zajos nap midőn zászlók loboktatása néptömeg zeneharsogása mozgékonya teszi ezen 4 év... alati síri csöndet írom ezen soraimat elsőbe is azon szomorú helyzetünkre több ízben említett mondásaim igazolásául emlékeztetve, állásom anyagilag sulosabh, melnek folytán meggyőződésem ellenére hivatalt vállaltam. "

52 Az 1860-as évek közepére az egykor jómódú középbirtokos nemesség tagjai közül jó néhányan kerültek Dőry Mihályéhoz hasonló lelkiismereti konfliktusba, melynek feloldására egyetlen lehetséges megoldás kínálkozott, az udvarral való megegyezés. Ez a reálisan létező társadalmi igény, mint tudjuk, szerepet játszott abban, hogy a magyar oldalon egyre erőteljesebbé vált a megegyezési készség. Az európai hatalmi viszonyok alakulása pedig a Habsburg hatalom számára tette egyre sürgetőbbé a magyar féllel való kiegyezést. 1865-re helyzet megérett a fordulatra, Ferenc József decemberre összehívta a magyar országgyűlést. A provizórium idején kinevezett főispánokat menesztették, Tolnában Dőry Gábor helyét ismét Sztankovánszky Imre foglalta el, akit októberben 1848 és 1860 után negyedszer neveztek ki főispánná. A hangulat várakozással teli, amibe némi aggodalom is vegyült, különösen az anyagi helyzetében ekkora már megrendült birtokosok körében. Ez a sajátos, kétségekkel és bizakodással egyaránt átszőtt lelkiállapot jól tükröződik Dőry Mihálynak a kiegyezési tárgyalások idején feleségéhez íródott leveleiben. A törvényszéki ülnök a fordulattól egyrészt helyzete javulását remélte, abban bízott, hogy baráti, rokoni körének aktívan politizáló tagjai pozícióba kerülve, tovább segíthetik pályáján, másrészt félt is attól, hogy a tárgyalások megakadása esetén újabb provizórium jöhet, ami bármilyen rövid idejű is legyen, számára katasztrofális következményekkel járna, hiszen családja mindennapi létfenntartása kerülne veszélybe.

53 Az 1867-ben felálló új tisztikar 1861-hez képest átalakult, de az állandóság jegyeit is sok tekintetben magán viselte. Számos ponton személyi változás történt, de jó néhányan megmaradtak korábbi helyükön, vagy előrébb rukkoltak a ranglétrán. Az alispáni posztra, Bartal György helyére a korábbi főjegyző Vizsoly Gusztáv került.

54 Bartal, aki először az 186l-es országgyűlés vitái során keltett figyelmet, a megyei karrier helyett az országos politizálást választotta: 1865-ben a helytartótanács elnökhelyettesévé nevezték ki.

55 A főszolgabírói posztokon viszont a völgységi járás kivételével, ahol Perczel Pált jelölték újra, mindenütt változás történt. Az átalakulás következtében a főszolgabírók körében újra megerősödtek a középbirtokos nemesség pozíciói, mivel négy járás élére e körből származók kerültek. Nem véletlen, hogy éppen a szekszárdi a kivétel, a megyeszékhelyet adó járás, amely tradicionálisan erős értelmiségi réteggel rendelkezett, s ahol a középbirtok aránya soha nem volt meghatározó. Kultúrtörténeti érdekesség, hogy itt Kelemen József jó nevű ügyvédre, Babits Mihály anyai nagyapjára esett a választás. Alkalmasak-e a Tolna megyei adatok általánosítható következtetések levonására? A korlátok tudatosítása mellett úgy vélem, hogy igen. A tanulságok megfogalmazásakor óvatosságra int bennünket a vizsgálatba vont személyek viszonylag szűk köre, az a körülmény, hogy adataink egy megyére vonatkoznak, olyanra, amely csupán egy a lehetséges típusok közül, azzal a jól tapintható sajátossággal, hogy itt az országos átlagot meghaladó számú és birtokállományú középbirtokos nemességgel kell számolnunk a 18. század eleji újratelépülést követő időszakban. E sajátosságból következik, hogy létezik egy olyan tekintélyes vagyonnal rendelkező társadalmi elit, amely a megye vezető tisztségeit magának tartotta fenn, a bürokratizálódás lassú folyamatában pedig csupán az alsóbb posztokat engedte át mindazoknak, akik számára a megyei szolgálat már a megélhetés forrását is jelentette. Bizonyítható, hogy az elit körében hatott a Deák által megfogalmazott magatartásminta, az elvárás élő a korszak egészében, a nem megfelelés szégyellnivaló kudarc. A társadalmi beágyazottságot, a társadalmi gyakorlat érvényesülését viszont már nehéz megítélni. Lehetséges mércéje a hivatalvállalás, a megyei tisztségek betöltéséhez való viszonyulás. E tekintetben azonban nem hagyható figyelmen kívül, hogy a vizsgálatba vont posztok, ezzel az érintett személyek száma csekély, kérdés, hogy az általuk képviselt magatartásmodell mennyire a réteg egészének sajátja. A passzív ellenállás problémájának megértéséhez közelebb visz, ha szétválasztjuk a társadalmi elvárások és a gyakorlat szintjét. Ez előbbi esetben az elfogadottság egészen biztosan széles körű, a nemzeti elkötelezettségűek körében általános, a gyakorlati megvalósítás során azonban az elv nem egyszer csorbát szenved. S ezen a ponton fontos még egy különbségtételt tennünk, arra a korábban elindult és már többször hivatkozott folyamatra utalva, amelynek 52 TMÖL Dőry cs. i. Dőry Mihályné i. 3. dob. férjétől, 1865. 10. 12. 53 TMÖL Dőry M.-né i. 3. dob. férjétől, 1866 7. 7, Dőry M.-né i. férjétől, 1866. 8.11, 54 TMÖL Kjkv. 1867. 11. 55 BARTAL, 1937. 131. p. 407