Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 29. (Szekszárd, 2007)

Gaál Zsuzsanna: A passzív ellenállás másfél évtizede Tolna megyében

során a megyei igazgatásba egyre többen vesznek részt olyan nemesi származású, középbirtokos családokból származó személyek, akik számára a hivatal már rég nem úri passzió, nem a társadalmi presztízs megjelenítési formája, hanem a kenyérkereset nélkülözhetetlen forrása. Esetükben a mozgástér erősen korlátozott, a választás igazi lehetősége fenn sem áll, magatartásuk társadalmi megítélése sem szigorú, eséllyel pályázhatnak állásra az alkotmányos keretek visszaállítása idején is. A helyzet elfogadása a Dőry Mihály-féle típusok számára a legnehezebb, akik az önkényuralom első évtizedében még megfeleltek a társadalom és a maguk által is megfogalmazott elvárásoknak, később viszont anyagi kényszerűségből és meggyőződésük ellenére mégis csak hivatalt vállaltak. Az elvek és a gyakorlat összehangolására csak azoknak volt lehetőségük, akik a birtokra alapozott anyagi függetlenségüket az 1848-as átalakulás utáni időszakban is meg tudták őrizni. Tolna megye kétségkívül rendelkezett ilyen társadalmi elittel, mely magatartásával a deáki felfogást követte, nem vált részesévé 1849 radikalizmusának, később is óvatos mértékletességet tanúsított a megyék 1860-as újraélesztése idején, majd visszahúzódott a provizórium idején, nem veszítve reményét az alkotmányos rend újbóli helyreállításának lehetőségében. Az 1867-ben helyreállított megye azonban jellegében egészen más, mint a nemesség fellegvárának számító, rendi alapokon szerveződő korábbi, már újjáalakulásának pillanatában is, a megyehatósági törvények következtében később még inkább. Az átalakulással párhuzamosan megváltozott az egykori középbirtokos nemesség tagjainak viszonya is hozzá. 408