Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 29. (Szekszárd, 2007)

Gaál Zsuzsanna: A passzív ellenállás másfél évtizede Tolna megyében

másikat a 49-ben hazaárulónak minősített Ürményi József alkotta. 1861-re a korábban feloldhatatlannak tűnő ellentétek felolvadni látszottak, abban a részleteiben ugyan homályban maradó közös akaratban, mely Magyarország alkotmányos állásának visszaszerzését tűzte ki célul. Az országgyűlési vitában a dolgok várt logikája is megbicsaklott valamelyest azzal, hogy a konzervatív oldalról induló Perczelek a Határozati, a szabadságharc végéig kitartó Bartal Ürményi Józseffel egy táborban a Felirati Pártot támogatta. Az országgyűlés munkája nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, Ferenc József augusztus 22-i rendeletével világossá vált, hogy a konzervatív kiegyezési kísérlet megbukott. Ami ezután következett, az a megyék rövid végjátéka csupán. Nem a szándék hiányzott, nem az elhatározás, hanem a megvalósításhoz szükséges eszközök. Az országgyűlés feloszlatása után a Tolna megyei Bizottmány is határozatot hozott a 48-as törvényekhez való további állhatatos ragaszkodásáról és működésének változatlan fenntartásáról A realitások azonban már a határozathozatal pillanatában mást mutattak. A megyei szükségletek fedezésére hiányzott a pénz, a kivetett háziadó nem folyt be a kívánatos mértékben. A kintlévőségek erőszakos behajtására a megye nem vállalkozott, mivel a császári adók által túlterhelt, „régi vagyonosságáhan megkisebbített, a dohány szabad termelésében gátolt lakosságot újabb nélkülözéseknek kitenni nem akarta.

,48 Az önkéntes adófizetésre való felszólítás pedig nem hozott átütő sikert. Az anyagi eszközök hiánya önmagában is ellehetetlenítette volna az önkormányzatok működését, és az udvar erőszak alkalmazásától sem rettent vissza. A november 5-i kancelláriai rendelet megjelenését követően, mely a megyegyűlések feloszlatásáról határozott, a Tolna megyei tisztikar is beszüntette működését. 9 A Schmerling provizórium idején a középbirtokos nemesség a deáki passzív rezisztencia politikájához tért vissza, a hirdetett elvek szintjén feltétlenül, a gyakorlati megvalósítást tekintve már kevésbé. Az alkotmányosan megválasztott tisztikar lemondását követően az elszánás még szilárdnak tűnt, a főispánná kinevezett Dőry Gábornak nem kevés gondot okozott, hogy a közigazgatás működtetéséhez megfelelő embereket találjon. „O Exellja azon keserű csalódással cáfolt hitben sietett le a megye székhelyére: hogy tetszése szerinti tekintélyes tisztikart akadály nélkül szerezendvén kormányánál a laconicus jelentést teheti: veni, vidi, viciü!" Nem így történt. Az alkotmányos tisztikarból, - a salak kivételével - egyetlen egy sem találkozván, - ki a szent elvet - melyet 1861-ben egyhangúlag vallott szennyes önérdekének áldozatául hozta volna."

50 - áll a Sztankovánszkyhoz címzett egyik levélben. 1862 elején úgy tűnt, hogy Dőry Gábor kénytelen egy személyben betöltetni a fő- és alispáni posztot, mivel nem talált olyan vállalkozót a megyei elit tagjai között, aki a felkérést elfogadta volna, másra bízni viszont nem akarta. Inkább vállalta a kettős hivatalt, másodalispáni rangban helyettest nevezve ki maga mellé. Az alispáni posztot csak 1862 augusztusában sikerült betöltenie, a széket Perczel Mór testvére, Sándor foglalta el. A nemzetőrség egykori dandárparancsnokának életútja tovább színesíti a családról eddig kialakult képet, de egyben jelzi is a középbirtokos nemesség helyzetében az 1860-as évek első felében bekövetkezett változásokat. Perczel Sándor a nemzetőr parancsnokként hősiesen harcolt, de Dunántúl osztrák megszállása után elhagyta a honvéd csapatokat, és a pesti Cs. Kir. Igazoló Bizottmány előtt tisztázta magát. A szabadságharc leverése után visszavonult a közélettől, nem vállalt hivatalt és nem változtatta meg a nevét sem, mint ahogy ezt testvérei, István és Imre tették. A megyék újraszervezésekor hallatott ismét magáról, a szekszárdi központi törvényszék bírája vá nevezték ki. Ezt követően pályája meredeken ívelt felfelé, 1862 februárjában már a vármegyei törvényszék ideiglenes helyettes elnöke, augusztusban pedig elfoglalhatta Tolna alispáni székét.

51 Sándor ezzel a rendszer kiszolgálójává vált, valószínűsíthetően nem meggyőződésből, hanem anyagi kényszerből, amit a családra általában jellemző karriervágy is színezett. Az 1860-as évek első felének új jelensége, hogy a volt középbirtokos nemesség tagjai sorából egyre többen kényszerülnek meggyőződésük ellenére dönteni. A Perczel családból Sándor mellett az 1861-ben országgyűlési követnek választott Vince is hivatalt vállalt, hogy családja megélhetését biztosítsa. Nem volt más választása Dőry Mihálynak sem, miután mint láttuk - valamennyi birtokát eladva teljesen vagyontalanná vált. Az egykor jobb időket megélt birtokos számára a kialakult helyzetben már nem a korábbi életszínvonal fenntartása, hanem a puszta fennmaradás volt a tét. Dőry Mihály, mint ezt feleségéhez írt levele tanúsítja, mélységesen szégyellte kényszerűen hozott döntését, hogy az alkotmányos rend 48

TMÖLKjkv. 1861.224. 49 TMÖL Sztankovánszky cs. i. 19. dob. 70. pali. 50 TMÖL Sztankovánszky cs. i. 19. dob. 91. pali. 51 DOBOS, 2001.431-432. p. 406