Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 28. (Szekszárd, 2006)
Csekő Ernő: Ifj. Leopold és Szekszárd
kapcsán a magyar vidéken szerzett tapasztalatok, vagy épp azzal kapcsolatos előítélet terméke is lehet. Ekképp az 1900-as években Szekszárd és Tolna megye gazdaságáról, gazdasági feltételrendszeréről írt, később részletesebben tárgyalt írásaiban egymás után vette górcső alá a gazdasági racionalitásnak ellentmondó gazdasági szerkezetet, termelési módokat, társadalmi jelenségeket, keresve az orvoslás lehetőségét. 5. kép: Múzeum és libalegelő, az 1900-as évek elején. (Szekszárd város történeti monográfiája I., borító) A Huszadik Század körétől távolodva, Leopold az 1917-ben megjelent Színlelt kapitalizmusban a sajátos honi, genezisében a nyugat-európaitól eltérő kapitalizálódás - egyúttal gazdaság-és társadalomfejlődés tételének, paradigmájának kidolgozásával egyetemben, mintha a helyi, szülőföldjén tapasztalt, korábban kritizált viszonyokkal is kibékült volna. Természetesen e változásban az eltelt évek élettapasztalata, a sok reménnyel kecsegtető őszirózsás forradalom, a Népköztársaság keserű kudarca, illetve az azt követő proletárdiktatúra - általa már jó tíz évvel korábban megérzett - ijesztő, dermesztő valósága is szerepet játszhattak, amint az a tény is, hogy 1920-as évek elejétől már nem lakott Szekszárdon. E tanulmány végén közölt, két, egyaránt 1930-as években megjelent írásában, a Szekszárd Szőlőváros, illetve a Sanyi. Egy magyar óceánrepülő címüekben ugyan szintén megörökíti a modern gazdaság fő sodrától elmaradt Szekszárdot, ennek gazdálkodásban, mentalistásban is tükröződő hatásait, jelenségeit, azonban hangja megbocsátó, megértő. Például agrárgazdaság-tani szakemberként Leopold - aki ózsáki gazdaságában jellemzően szántóföldi gazdálkodást folytatott - így ír a filoxéra, és a századforduló értékesítési válsága ellenére továbbra is döntően szőlő-és bortermelésre berendezkedett szülővárosáról: „Minden időktől fogva lekicsinyeltek bárkit, ha az mást próbált, mint bortermelést. Ha valaki lemerészkedett a síkságra, hogy búzát termeljen, akkor az ilynemű szándékot feddően, vagy legalábbis aggodalommal szemlélték, mint a Biblia az elveszett fiút. Kétezer év óta kapálják a szőlőtőkét Szekszárd lankáin: csoda e hát, ha a bortermelés nemcsak a földben vert gyökeret, de a szívekben is és ha a mustillatú évszázadok csak sajnálni tudják azt a <kalandor>-t, aki azt hiszi, hogy van a búza is olyan növény, mint a kadarka vesszeje. ", 23 A Szekszárd Szőlőváros című cikkében a szekszárdi szőlőtermelő kitartását, sokszor emberfeletti erőfeszítéseit a mitológiai Sziszifuszhoz hasonlítva írta: „így művelhetik a turkmenek is szőlőteraszaikat; nem győznek álmélkodni rajtuk a benyomuló oroszok. Hanem a szekszárdi csoda igazában csak azon kezdődik, hogy ez, ami itt folyik, nem kezdeti úttörés, nem majd holnap hálás pionírmunka, hanem többezeréves hétköznap, mindig így volt. ". 24 A több mint negyedszázaddal korábban még a kapitalista termelési formák terjedését, gyáripar telepítését sürgető Leopold 1935-ben leírt lírai soraiból már a megbecsülés, szinte szeretet érződik ki a régi vágású kereskedők és iparosok iránt: „E völgyben élnek azok a különös kalmárok, e völgyben a kézművesek, kiket a bekaroló hegykeret minden más kalmártól s kézművestől megkülönböztet. Más és harmadnap is találkozik, tudja, vevőjével az árus, ismerik egymást jóból-rosszból, egymás családját, meddig tehetős, Tolnamegyei Újság 1931. augusztus 8. 1. Budapesti Hírlap 1935. január 20. 7. 346
