Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 28. (Szekszárd, 2006)

Balázs Kovács Sándor: Bogár István (Őcsény, 1923. május 18.–Szekszárd, 1990. október 5.)

csomagcipeléstől fájt minden tagom. Este Passendorfba értünk. Egy pajtában kaptunk helyet. Április 16. Passendorfba maradtunk. Egész nap feküdtem, belázasodtam, 39 fokos lázban égtem. Mindenem remegett, mindig arra gondoltam, mi lesz velem, ha nem tudok továbbmenni és magamra maradok. A légi tevékenység mindig erősebb lett. Géppuskáztak minden utat, erdőt. Április 17. Egész éjjel lázasan forgolódtam. Hajnalban nagy zúgás rázta meg a levegőt. Több száz repülőgép húzott el fölöttünk, s egy-két perc múlva, hullott az égi áldás, ledobálták bombaterhüket. Reggelre lázam leesett, de nagyon legyengített. Április 18. Este 9 órakor indultunk tovább. Mendegéltünk, vánszorogtunk. Mellettünk lelassult egy német tehergépkocsi, gyorsan felsegítettek a többiek, elhagytam a századot. így értem Nabburgba. Majdnem vesztembe rohantam. Valami azt súgta szálljak le és ne menjek tovább. A teherkocsin lőszert szállítottak egyenesen az első vonalba. Leszálltam és bevártam századomat. Gyalogoltunk ismét két kilométert, de tovább nem bírtam. Parti Bélával (aki tolnai volt) lemaradtunk és egy kis faluba érve bekopogtattunk a házakhoz, szállást kértünk. Mindenütt elzavartak bennünket. Kérés nélkül egy nyitott színben polyván aludtunk el. Április 19. Nagyon hűvös reggelre ébredtünk huzatos szállásunkon. Ismét nyakunkba vettük az utat. Az út melletti szántóföldön egy kis kétkerekű talyigafélét találtunk. Megszabadulva csomagjaink terhétől lassan bandukoltunk. Trischenrich községbe értünk. Itt értük utol századunkat. Közölték, hogy ott maradunk és a németek munkásszázaddá alakítanak bennünket. Ilyen körülmények között tisztjeink délután zártrendi gyakorlatot tartottak velünk. Az egész századot egy pajta padlására költöztették. Jó helynek ígérkezett, csak olyan szűken voltunk, megfordulni sem tudtunk. Ennivalót már több napja nem kaptunk. Menet közben a gazdák által kirakott és elszállításra várt tejszínnel töltöttük meg kulacsainkat. Főtt krumplit eszegettünk, sós-paprikás kenyeret ropogtattunk. Április 20. A hírből valóság lett. Délelőtt rend-gyakorlatoztattak. Délután Fáy hadnagy ismertette, hogy minden éjjel 15 kilométerre gyalogolunk és lövészárkot ásunk, majd reggelenként vissza ismét 15 km. Már este 9 órakor el is indultunk, ismét új fegyverekkel, ásóval, kapával, csákánnyal, lapáttal. Április 21. Éjfél után értünk a tetthelyre. Azonnal elkezdtük az ásást. Ástunk reggel fél ötig. Indulás haza, majd egész nap pihenő. Kint szakadatlanul zuhogott az eső. Este 9 órakor azt hittük, ismét megyünk ásni, de jött az újabb parancs. Indulás azonnal tovább. Egy percet sem szabad várni! Kis kocsink útközben széttört. Lemaradtunk, majd később kerestük a többieket, de nem találtuk. Egy huzatos kocsiszínbe feküdtünk le. Április 22. Teljesen átázva, átázott pokrócaink alatt nem tudtunk egy percet sem pihenni. Nagyon sokan lemaradtak tőlünk. Reggel megtaláltuk századunkat. Egészen közelről hallottuk az ágyuk dörgését, a géppuskák ropogását, mintha a szomszédban lettek volna. A páncélosok moraja töltötte meg a levegőt. Elindítottak bennünket ismét ásni. Alig mentünk egy kilométert, amikor szemben velünk a hegyoldalán megjelentek az amerikai páncélosok. Azonnal visszafordítottak. Géppuskaropogás közben írtam naplómat. Gondolatban minden kedvesemtől elbúcsúztam, Trischenrichbe már nem tudtunk visszamenni. Egy elágazó úton gyalogoltunk vagy tíz kilométert, Niedermurach kis községben kötöttünk ki. Negyvenötén maradtunk. Egy nagyon jó szalmapajtában helyezkedtünk el. 311