Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 28. (Szekszárd, 2006)

Balázs Kovács Sándor: Bogár István (Őcsény, 1923. május 18.–Szekszárd, 1990. október 5.)

esetleg egy-két hétig bírjuk még. A hírek is mindig aggasztóbbak. Az iskola befejeztével csapatokhoz osztanak be mindannyiónkat, lehet, hogy németek közé. Eddig ugyanis azért menekültünk meg a frontra küldéstől, mert nem voltunk kiképezve. Március 15-én pedig befejezik a karpaszományos iskolát. Délelőtt teljes fertőtlenítés. Minden ruhanemünket fertőtleníteni vitték. Mi addig meztelen bált rendeztünk. Mikor visszahozták ruháinkat, akkor pedig szédelegtünk a nagy kénszagtól. Majd következett a barakkok kénezése. Kifüstöltek bennünket. Bizonyára azt gondolták, hogy az „égi harcmezőkre" nem engedik be tetvesen a magyar katonákat. Ésszerű volt feletteseink rendelkezése is, hogy ne keljen egész éjjel szívni a sürü rovarölő gázt, éjjeli gyakorlatot rendeltek ismét el. Március 10. Egész éjjel meneteltünk, mentünk oda-vissza vagy 50 km-t. Reggel 7 órakor értünk Auerbachba, amikor már nyüzsgött a város. Mi dalolgattunk teljes felszerelésben. Rohamkés, kézigránát, páncélököl, páncélrém, kis és nagy kereplők ránk rakva. Jól nézhettünk ki. Az auerbachi civilek meg is álltak egy pillanatra és szájtátva csudálkoztak. Az iskolába menő fiúk, lányok ugrándozva kísértek bennünket és szakadatlanul kérdezték, fegyvereinkre mutogatva -Was ist das? Was ist das? Mi pedig nagy komolyan, szakadatlanul adtuk a választ: - Az új fegyver! Az új fegyver! Boldogan rohantak az iskolába, bizonyára örömmel újságolták tanítójuknak, hogy elkészült az új fegyver. A magyarok megmentik Németországot. A nagy örömben észre sem vettem, hogy elhagytam a bakancsom talpát és mezítláb tapottam a macskaköveket Auerbach utcáin. Március 11-12. Kaptam egy pár síbakancsot. Nagyon megörültem. így most már megmenekültem, hogy lábam egészen lefagyjon. Kezdett mindennap egyformává válni. A nap nagy részét légiriadó miatt az erdőben töltöttük. Nem kellett a barakkunk melletti díszkertet ápolni, gereblyézni az utakat. Főtt ételt sem kaptunk. Adtak lisztet, krumplit, művajat, műmézet, bé-bé levesport. Legtöbbször légiriadó alatt készítettük el és ettük meg. Március 15. Nemzeti ünnepünk. Kibújt a tavaszi nap. Üzenetként vettük. Reménykedjünk. Talán egy év múlva otthon ünnepelhetjük. Ünnepélyt is rendeztünk kint az erdőben. A karpaszományos tanfolyamot befejeztük. Március 21. Reggel 4 órakor mentünk be riadóról. Egyenesen a parancshirdető térre, ahol parancsban közölték előléptetésünket, őrvezetővé. Egyben ott a helyszínen letépették velünk a karpaszományt, halk megjegyzést téve hozzá, hogy úgy sem leszünk mi tisztek már. Nem is akartunk! A legnagyobb meglepetést a végére tartogatták. Holnap meglátogat bennünket Beregffy vezérezredes, honvédelmi miniszter. Végignézi hadgyakorlatunkat. Elvárják, hogy a hadgyakorlaton bizonyítsuk be rátermettségünket a nagy harcokra. Hasznosítsuk a tanultakat. Legyünk bátrak, mint az oroszlánszívű magyar katonák. Jó cirkusznak ígérkezett! Március 22. Felvirradtunk a nagy napra. Meneteltünk vagy tíz kilométert, mikor a hadgyakorlat színhelyére értünk. Hadrendbe állítottak bennünket. Én kereplőmmel, mármint golyószórommal tüzelőállást foglaltam egy kiszögelő erdő sarkán. Jól elálcáztam magam fenyőágakkal. Nem azért, hogy engem lássanak, hanem azért, hogy ne lássák fegyveremet. Fél 12 órakor nem messze tőlem egy magaslaton megjelentek a vezérkar tisztjei, Beregffy vezérezredes vezetésével. Felhangzott a gyakorlatot jelző kürtszó. Megkezdődött a csata. A magyarok Hadistene nem látott még ilyen csatát. Mi sem! Távcsövén keresztül azt hiszem Beregffy sem. Megszólaltak a kereplők. A golyószóró hangúak zenéjébe bele brummogott a nehéz géppuska hangja. Ittott elkezdődött a roham. Eget, földet megremegtető ordítással rohantak a harcosok egymásnak. Ilyet itt csak 308