Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 28. (Szekszárd, 2006)

Balázs Kovács Sándor: Bogár István (Őcsény, 1923. május 18.–Szekszárd, 1990. október 5.)

Február 11. Megtörtént az átszervezés. Szétosztottak bennünket. Új tiszteseket, tiszteket kaptunk. Vitéz Molnár százados lett a századparancsnokunk. Volt hadnagyunkat, Kovács hadnagyot elhelyezték tőlünk. Nyíltan megmondták, olyan hadnagyra nincs szükség, aki a legénységgel bratyizik. A szomszéd századunk körletébe került barátainkat azzal fogadták, hogy a barakkot ötször körül kellett kúszniok. Február 12. Ezen a napon mi is megemlegettük a magyarok Istenét. Reggel parancs hirdetés előtt vitéz Molnár százados a Szálasi indulót kérte énekelni, a kezét magasba lendítette. Néma csönd. Csak egymásra nézegettünk. Soha nem hallotta senki, a kézlengetéssel sem találkoztunk, hiszen mindig úton voltunk. Századosunk nem hitt, amikor harmadszori kérésre sem csendült fel az induló, magából kikelve kommunistáknak nevezett. Három, négy óra hosszat kúszatott bennünket. Véres volt térdünk, kezünk. Többen összeestek. Vízzel öntetté le őket. Nem volt kegyelem! Megvonta az ebédet és vacsorát is. Délután favágásra rendelt ki. Nem engedte a nagy fenyőfákat darabokra fürészelni. Két embernek kellett vagy 2 kilométerre hazavinni vállon. Takarodó után, titokban, Kovács hadnagyunk eljött hozzánk elbúcsúzni. Jóságáért a frontra küldték. Február 13. Reggel alig tudtunk felkelni az ágyból, minden tagunk fájt. Nagyon le voltunk gyengülve, hiszen az élelmezés is napról-napra romlott A délelőtti foglalkozáson egy ismerős hang ütötte meg fülemet. Alig hittem szememnek, Marosi Rudi volt padszomszédom a tanítóképzőből. Új erőre kaptam, egyik legjobb osztálytársammal találkoztam. De milyen körülmények között. Ezen a napon vijjogtak először a légiveszélyt jelző szirénák. Kimentünk az erdőbe. Jóval éjfél után mehettünk csak haza. Február 14. Alig feküdtünk le, ismét légiriadó. Hajnali 5 órakor értünk haza. Egész éjjel százával repültek el fölöttünk az amerikai repülők. Megkezdődött a puhítás - mondogattuk. Reggel riadó, délelőtt riadó, este riadó. Éjszaka az erdőben. Délutáni riadón nagy sistergéssel csapódott be mellettünk egy benzines hordó. Egy pillanatra megriadtunk, azt gondoltuk bomba. Február 15. Egész nap az erdőben voltunk. Csodát műveltünk. A száz vonatos között körülbelül 60 tanító volt. Dalba kezdtünk. Mindenki körénk gyülekezett. Meghódítottuk a jutásiakat, de még a tiszteket is. Február 16. Nem gondoltunk akkor még arra, hogy szenvedni fogunk azért, hogy mesterei voltunk a dalolásnak. Reggelre vagy 50 centis hó esett. Később nagyon hideg lett. Kivonulás előtt kesztyűinket vissza kellett vinni a körletbe. Majd tavasszal felhúzhatjuk, közölte velünk egy fiatal 18 éves, gyorsan képzett hadnagy. Közölte velünk, hogy a jó dalosoknak nem fázhat a keze. Kivonultunk gyakorlatra a nagy hóban. Alig hagytuk el a tábort, egy kilométeres út után teljesen kimerültünk. Toltuk magunk előtt a nagy havat. Hadnagyocskánk menetdalt kért. Nemhogy dalolni, de szuszogni is alig bírtunk. - Na, nem megy, hát milyen félnótások! - Majd megmutatom, ha nem énekelnek, hogy a kezük sem fog fázni! - Riadó! Irány jobbra kétszáz méterre fenyőerdő! Futás! Nagy nehezen beértünk az erdőbe. Lefeküdtünk a hóba. - Föl a fára! Hangzott az új parancs. Mindegyőnknek egy külön fát kellett keresni. Nagy fenyőfák voltak. A legalacsonyabb ágcsonkok, amibe kapaszkodni lehetett - vagy 4-5 méterre álltak ki a fatörzsből. Hadnagyunk sorba mindenkihez odament és lovagló pálcájával ütötte az embereket, serkentette a mászásra. Ha nehezen is, végül mindenki az alsó csonkba kapaszkodva lógott. - Lefelé csúszni - ordította, adta ki a parancsot. 305