Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 28. (Szekszárd, 2006)
Balázs Kovács Sándor: Bogár István (Őcsény, 1923. május 18.–Szekszárd, 1990. október 5.)
1944. november 26. Feltűnően korán ébresztő. Alig maradt időnk a reggelizésre, amikor sorakozás után közölték, hogy ma egész napra kimenőt kap mindenki. Nagyon rossz jelnek véltük. Természetesen kimentünk a városba. Mindenütt lótás-futás. A dohánygyárból boldog-boldogtalan vitte a cigarettát. Az üzletek tele voltak vásárlóval. Alig lehetett már valamit kapni. Elmentem egy katonai raktár mellett. Ott is nagy volt a sürgésforgás. Ezerszámra rakták gépkocsira a vadonatúj birgerli csizmákat, bakancsokat. Felvetődött bennem a gondolat, miért kellett nekem egy hónapon keresztül felemás szárú csizmában járni? Felkerestem az ismerősöket. Egyik barátomnál ebédeltem. Fejedelmi étkeket készítettek. Engem is elláttak útravalóval, mert bizonyosak voltunk, hogy Pécsett ez volt az utolsó ebédünk. Délután öt óra volt mikor a kaszárnyába értem. A városban tapasztaltakhoz képest még nagyobb volt a felfordulás. Lovaink az udvaron mind felnyergelve. A lovaskocsik megrakva zabbal, szénával. Megkaptuk a parancsot, hogy mindenki csak a kenyérzsákjába pakolhat. Mi fért abba? Jóformán semmi. Alig akasztottam vállamra tarisznyámat, díszkardomat a szalmazsákba dugtam, amikor váll veregetve parancsot kaptam, hogy keressem fel az egyik őrmestert, aki valahol a Mecsek tetején lakik, mondjam meg neki jelentkezzen a laktanyában. Legalább két óra hosszat kerestem, míg megtaláltam. Nyolc óra is elmúlt, mire visszaértem. A körletbe már nem engedtek be. Az istállóban a lovak szalmájára heveredtünk, s vártunk. Nehezen múltak a percek, az órák. Ha volt valakinek álma, azt is zavarta az egyre erősödő ágyúdörej. November 27. A reggeli rántott leves elfogyasztása után parancsot kaptunk, hogy a körletben maradt személyi dolgainkból még egy-egy kis csomagot készíthetünk. A legnagyobb megdöbbenésünkre mindegyőnk katonaládáját feltörve találtuk, mindent elloptak belőle, esetleg egy-egy kapcaruha maradt. Jelentésünkre közölték, hogy most ilyen dolgokkal nem érnek rá foglalkozni. Arra sem maradt időnk, hogy e példátlan eseten rágódjunk, amikor közölték velünk, hogy Pécs város védelmére kivezényelnek bennünket. Hallatára döbbenetes csend, mindenki fehér arccal bámult maga elé. Lövészárokba? Akik alig egy hónap után, még puskát sem láttunk, csak lovagoltunk. Kész halál. Mint a halálraítéltek vártuk a nehéz perceket. Egymás mellett állva éreztük, hogy mindenki szeretteire gondol. Búcsúzik tőlük. Magam is ezt tettem. Csak arra riadtam fel, amikor „vigyázz"-t vezényeltek és mindegyőnknek egy-egy régi első világháborús rozsdás karabélyt adtak 30 lövedékkel és 2 db. kézigránátot. Öt perc alatt megmagyarázták hogyan kell a biztosítószöget kihúzni a kézigránátból, hogyan kell a karabélyt meghúzni és tölteni, ha lőni akarunk. Ez aztán gyors kiképzés volt a javából. A legelső meglepetés az volt, hogy a betöltés gyakorlásához adott néhány perc alatt kiderült, hogy a lövedékek fele nem a kiadott huszár karabélyokba való. Nesze neked magyar honvéd, mehetsz a csatába! Ilyen lelkiállapotban vártuk a kivonulási parancsot a lövészárkokba. Délután öt órára azonban megjött a felettesek esze, visszavonták a Pécs védelmi parancsot. Zala megyei Gógánfára megyünk, adták tudtunkra. Öt perc elteltével megjött ismét a jó hangulat. Közben megeredt az eső. Nem is eső, zápor. Esett szakadatlanul. Este 8 órakor zuhogó esőben hagytuk el laktanyánkat. Az utcán félméteres eső zúdult lefelé. Bőrig ázva paripáinkon nekivágtunk az éjszakának. Alig tettünk néhány száz métert kedves epizódnak lettünk tanúi. Az Alsómalom utcában hömpölygött az ár. Az egyik kis útkereszteződésben két apáca tipegett az utcasarkon. Nem tudott átmenni a nagy víztócsától a másik sarokra. Egyik tisztünk udvariaskodni akart. Leszállt lováról. Tiszteletteljesen tisztelgett az apácák előtt, s mindkettőt átvitte a kis patakon. Akkor tört ki a botrány. Elmondták hadnagyunkat mindennek, szemtelennek, sőt még apáca szájra nem illő jelzőkkel is illették. Hadnagyunk sem volt rest, megfogta ismét az apácákat, visszacipelte a másik oldalra, tisztelgett és ott hagyta őket. Tipeghettek tovább szent ábrázatukkal. Imádkozhattak reggelig a nagy esőben. Menetünk tovább vonult. Szakadatlanul esett a záporszerü eső. Az éjszakában csak az ágyuk moraja hangzott és az ágyuk toroktüze villant fel egy-két pillanatra. Szentlőrincen megpihentünk, ha azt pihenésnek nevezhettük. Majdnem reggel volt már, amikor Szigetvárra értünk. Egy istállóban aludtunk el. Bőrig ázottan, még a csizmámat sem tudtam lehúzni. Ahogy levetettem a köpenyem a sok víztől megdagadva, a földre állítva, úgy állt mint egy ember. 299
