Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 28. (Szekszárd, 2006)

Antoni Judit: Tárgyak az idő sodrában I.

Antoni Judit Tárgyak az idő sodrában I. Egy óceániai gyűjtemény viszontagságai Amennyire találó az a mondás, hogy „A tett halála az okoskodás", oly nehéz megfogalmazni azt, mi az álmok halálának oka. Az álmok a tettek előzményei, s az álmok törékenyek - annyi minden okozhatja a halálukat: közöny, ostobaság, lustaság, pénzhiány, időhiány - hogy csak párat említsek. Az ember életútját elpusztult álmok sora szegélyezi. E filozofikus hangvételű bevezető sorok abból a meggondolásból születtek, hogy egy kicsit szemléltessük azt a korszakot, amelyben a cikkben szereplő gyűjtemény keletkezéséhez vezető álmok születtek, s amely az álmok sorsának kezelésében alig különbözik a maitól. Arra, hogy a szekszárdi Wosinsky Mór Megyei Múzeum néprajzi gyűjteményében óceániai anyag is van, még az 1970-es évek elején hívta fel a figyelmemet dr. Rosner Gyula, akinél éppen egy ásatáson dolgoztam. Dr. Gémes Balázs és felesége, Vámos Marica meg is mutatták a tárgyakat, hátha kedvem támad egyszer feldolgozni őket. Az idő és a sors közbeszólt - többször is - így csak most érkezett el az a pillanat, amikor ezt a régi mulasztást pótolhatom. Az óceániai tárgyakat mindenki Bíró Lajos gyűjtésének tartotta, az egyik tárgyon mindmáig megtalálható apró, kör alakú leltári etiketten szereplő felirat alapján: „Múzeumi egylet vétele Bíró Lajostól". Miután a háborús pusztítások következtében az anyag egy része megsemmisült vagy elkeveredett, szükségessé vált, hogy újra beleltározzák a maradékot: ezt a munkát az 1950-60-as években Andrásfalvy Bertalan végezte el az utolsó négy tárgy kivételével, melyet Babus Jolán jegyzett a leltárkönyvbe. Mindketten Új-Guineát és Bíró Lajost nevezték meg gyűjtési helyként illetve gyűjtőként, hol megkérdőjelezve, hol nem. A tárgyak elnevezésében szintén tapasztalható némi bizonytalanság, néhol tévedés is. Munkám megkezdésekor - s azóta is - csak kellemes meglepetések értek: a tárgyakat a néprajzi raktárban egy nagyobb méretű dobozban mind megtaláltam, a 01.6.20. „balta, kapa nyél" kivételével, melyet azonban némi keresés után fel is fedeztem -hol másutt? - a magyar néprajzi anyag hasonló alakú eszközei között. A múzeum igazgatója átadta azt a vadkanagyar-párt, amely szintén rám várt (lásd a tárgyleírásnál) és szintén neki köszönhetem, hogy előkerült a mostoha sorsú, a régészeti raktár őskori cserepei között helyidegenként számontartott melanéz agyagedény... Lássuk tehát a tárgyak történetét és e történet eddigi utolsó állomását. Mint tudjuk, a mai szekszárdi múzeum elődjét, a Tolnavármegyei Múzeumot 1897-ben alapították meg, hasonlóan a Múzeum-egylethez, melyet a vármegyei múzeum támogatására hoztak létre. Az alapítások mozgatórugója az 1882-ben megalakult Tolnavármegyei régészeti egyesület lett volna, ha nem szűnik meg nem sokkal az alapszabályok elkészítését követően. A munka oroszlánrésze így Wosinsky Mórra hárult, aki lengyeli plébánosként gróf Apponyi Sándor támogatásával megásatta a lengyeli őskori telepet és publikálta is az ásatás eredményeit. A feltárt anyag képezte a lengyeli múzeum alapját, s ez az anyag vált a kiindulópontjává a

1 szekszárdi múzeumalapítás gondolatának, amikor Wosinsky e célra felajánlotta saját mintegy 5000 darabból álló régiséggyűjteményét és ezt kiegészítendő gróf Apponyi is átengedte lengyeli múzeumát. A kezdeti nehézségek után 1902-ben a múzeum számára emelt új épületben Szekszárdon megnyílhatott az első, „igazi" állandó kiállítás, amelyet a rendkívül széles látókörű, az újdonságok iránt fogékony, kísérletező kedvű Wosinsky Európa nagyobb múzeumaiban tett látogatásainak nyomán az ott látottak mintájára alakított ki. * A dolgozatban szereplő rajzokat és fotókat (a ltsz. nélk. agyagedény fotóját kivéve /Gaál A./) Antoni Judit készítette.(Szerk.) 1 HAUGH 1902b, 16. 205