Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 28. (Szekszárd, 2006)
Balázs Kovács Sándor: A Tolna megyei Sárköz és rokon településeinek kapcsolatrendszere a 17–20. században
régi alapokon épült, saját lelkűkből fakadt, s eredeti, újkori népviselet. " Az egész sárközi népi kultúra sok szállal kötődött környezetéhez, de a különböző elemek együttes találkozása sehol nem alkotott olyan színes, hordozóinak mentalitásával együtt a jobbágykorból való felszabadulást és az anyagi javakban való bővelkedést kifejező műveltséget, mint a sárközi ünnepi viselet. A népi kultúra felvirágzása, egyidejűleg a környezettől elkülönülés 1860 után következett be. Andrásfalvy monográfiája részletesen bemutatja, hogy a szabályozásig, Dunaföldvártól délre a Dráva torkolatán túlig milyen széles vízjárta sáv kísérte a Dunát. A parti helységek változatos módon halászattal, vadászattal, gyűjtögetéssel, réti állattartással, gyümölcstermesztéssel, faizással hasznosították és nagy hányadában műveletlenül hagyták ezt a hatalmas területet. Az érintett községek sorsa akkor fordult meg, amikor a 19. század közepén szárazra került a mocsarak és rétek nagy része, helyettük termékeny szántókhoz és jó minőségű legelőkhöz jutottak. Különösen vonatkozik ez a változás a Sárközre, ahol Öcsény szántói 1855 és 1895 között mintegy ötszörösére, Decsé csaknem hatszorosára, Alsónyéké négy és félszeresére duzzadtak, és párhuzamosan csökkent, változott a rét, a legelő, az erdő és a hasznosíthatatlan terület aránya. A földbőség az 1860-as évektől nagyszámú római katolikus bevándorlót vonzott a református alapnépességű szűkebb Sárközbe (Báta volt eredetileg katolikus többségű), ekkor bontakozott ki a sárköziek születésszabályozása és endogám házassági tendenciája. Korábban nagy távolságra házasodtak a német népességgel elválasztott református szórványokkal (Váralja, Szekszárd, Bogyiszló, Hidas, Zengővárkony, Pécsvárad Nagypall, Mohács, Belvárd, Kölked), sőt a Duna túl oldalán szeremleiekkel és érsekcsanádiakkal is. Kulturális kapcsolataik a házassági-rokoni kapcsolatok elhalványulása után is maradtak. A sárközi falvak bekapcsolódtak az éppen kibontakozó kapitalista piaci lehetőségekbe, mely még intenzív gabonatermesztéssel is hasznot hozott. Ugrásszerűen javuló anyagi viszonyaik így képeztek alapot különleges népművészet megteremtésére, különböző javak felhalmozására: a tornácos téglaépületek, az öltözetek anyagának és díszítésének drágasága, a lakástextilek (szőttesek) pompája, a ruha alkalomhoz szabott felöltésének változatossága, kiállítása, a ruhatár nagysága. A ruhatár harmonikusan egyesítette a régies, gyakran késő középkorra visszamenő és a 19. század második felének új divatjait képviselő darabokat és elemeket. Az öltözködés színeivel és gazdagságával összhangban állt a sárközi lakáskultúra, mindenekelőtt a szintén változatos motívumvilágú szőttes és hímzés. 25 A festett virágos bútorok nem helyben készültek, legtöbbet a közeli Baja és Szekszárd asztalosaitól vásároltak, de eljutott ide is a komáromi láda, és szívesen hoztak a német lakosságú, balparti Hartáról mennyezetes ágyat. A kerámiát ugyancsak távolabbi helységekből szerezték be, Bajáról, Mórágyról, Szekszárdról, Siklósról és Mohácsról, melyek termékei stílusegységet alkottak. A gyors gazdagodással kialakított műveltséget egyenletesen szinten tartották mintegy ötven esztendőn át. A birtokstruktúra megmerevedésével, az endogám tendenciák fenntartásával és a születésszabályozással az 1880-as évektől az 1930-as esztendőkig, ha nem is változatlanul, de az elért keretek között magas fokon konzerválódott a színes kultúra. Érthető, hogy ebben a polgári-parasztos környezetben aránytalanul kevés népköltészeti alkotást jegyeztek le a gyűjtők, annak ellenére, hogy az expresszív műveltség erőteljesen vonzotta a néprajzi kutatást. Annál gazdagabban dokumentált a falvak ünnepi és munkával összefüggő szokásvilága és folklórjában különleges helyet kapott táncélete. Az utóbbi elválik az archaikusabb dél-dunántúli táncoktól. A régiesebb leánykörtáncokkal és a csárdás változataival részint a Duna mente tánckultúrájához kapcsolódik, részint az újabb stílust képviseli. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy eddig a kutatók nagy része Sárközön általában csak az említett öt néha csak négy - községet értette, melyek a földrajzi értelemben vett Sárközben fekszenek. Néha hozzászámítják a Duna másik partján lévő Szeremlét és Érsekcsanádot, a baranyai Zengővárkonyt, a völgységi Váralját. Vajmi kevés szó esik azonban a Baranyában és Nyugat-Tolnában élő vagy élt egyéb sárközi jellegű népességről. Még a népviselet kutatásával foglalkozók is inkább csak a zengővárkonyiakról, mohácsiakról emlékeznek meg, pedig rajtuk kívül még idetartozik Pécs várad, Nagypall, Babarc és legdélebbre Baranya középvonalában Belvárd. Zengővárkony a Mecsek legmagasabb csúcsának, a Zengőnek (várkonyias tájszólással: Zönge) délnyugati tövében, egy észak-dél irányú, patak vájta völgyben helyezkedik el. Eredeti lakossága túlnyomóan református magyar. Népművészete - a szomszédos Pécs váraddal, Nagypallal együtt - tulajdonképpen a Sárközével egyező, de némi helyi jellegzetesség miatt eltérő is KOVÁCH 1907. 269. KOSA 1998. 230. 175
