Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 28. (Szekszárd, 2006)
Balázs Kovács Sándor: A Tolna megyei Sárköz és rokon településeinek kapcsolatrendszere a 17–20. században
A pogánylázadások leverése és a nemzetségi társadalom felbomlása után a Sárköz területét egyházi adománybirtokként a pécsváradi, szekszárdi, bátaszéki és bátai apátság, valamint a váci káptalan kapta. Az apátságok birtokai széles sávban úgy helyezkedtek el egymás felett a Duna mentén, hogy a birtoktestek kiterjeszkedtek az árterületre és a dombvidékre is, azokat összekötötték, egybefoglalták. Ez az elv a középkor folyamán abban is kifejezést nyert, hogy birtokcsere, zálogosítás stb. alkalmával az ártér és dombvidék falvait összetartozó részként kezelték. 17 A középkorban a szorosan vett Sárközhöz, azaz a Sár és a Duna közti tájhoz szorosan hozzákapcsolódott a Sárvíz és a szőlőhegyek közti terasz, mely szervesen összefügg a belső területekkel és annak nyugati bekeretezését adja. 18 Tulajdonképpen az Alföld benyúlása a Pannonföldbe, melyet a két folyó, de főképp a Sárvíz töltött fel, mely iszapos hordalékát nem tudta a Dunába vinni, hanem itt rakta le. A középkorban az elmocsarasodás mesterséges okai megnőttek. Főleg a földmüvelés térhódításával arányosan megnőtt a Sárvízen a malomgátak száma. A folyó egész szélességében keresztülfektetett rőzsegátak akadályozták a víz szabad folyását áradás alkalmával s a gátak mögött felduzzasztottak a folyót. A megrekedt víz hordalékával elzátonyosította és elsekélyesítette medrét, gyakran partjait áttörve, kétoldali környékét árasztotta el. A melegebb időjárással leapadt ugyan a vízszint, de még így is rengeteg, láp, zsombék, mocsár, nádas, tócsa maradt vissza a mélyebb területeken. 19 A török hódoltság hosszú ideje alatt a Sárköz sokat hanyatlott. Különösen súlyos volt a pusztulás az utolsó évtizedekben. A nagyobb hadjáratok pusztításai mellett a martalócok, végvári vitézek állandó becsapásai okoztak nagy károkat. Az itt megmaradt csekély létszámú lakosság is állandóan útra készen állott, és folytonos mozgásban volt: Ete és Asszonyfalva lakóit Decs fogadta be, Sárpilis népe a Duna-Tisza közére menekült, majd visszatért, Dél-Baranyából pedig ide húzódtak fel menekülők. 20 A Duna mente régi magyar falvaiban a migráció legtöbbször nagy múltú népi kapcsolatokat éltetett. Ilyen lehetett pl. a halasi és a baranyai kapcsolat. A 17. századtól ismert, hogy a Dél-Dunántúl magyarsága a következő száz évre átnyúlóan folyamatosan részt vett a Duna-Tisza közének népesség-utánpótlásában. Az újjáépülő Kalocsa is kapott dunántúli telepeseket, nagyobb számban költöztek a Kiskunságba, sőt Szegedre, Hódmezővásárhelyre is. A zombaiak orosházi letelepedése 1744-ben pontosan beleillik ebbe a folyamatba. 21 Szinte természetes, hogy hagyományos népi kapcsolat állt fenn a Duna balparti és a Duna jobbparti Sárköz régi falvai között, amely kapcsolat kihatott a két terület lakosságának migrációjára is. A középkorban a Sárközben fejlett tógazdálkodás, halászat folyt. A török korban azonban, különösen annak második felében, megszűnt a vizek szabályozása, gondozása. Ennek okát a közigazgatás rendezetlenségében, az állandó hadjárások létbizonytalanságában éppúgy kereshetjük, mint abban a kifejezett szándékban, hogy a Sárvíz folyása mellett lévő mocsárvárak, Janya, Palánk, Bátaszék egyre inkább a nehezen megközelíthető ingoványok gyűrűjébe kerüljenek. A táj elmocsarasodása nemcsak a palánkvárakat védte, hanem a Sárköz szigetein meghúzódó magyar falvakat is. Jóval később, 1854-ben a terasz alatt Bátáig kanyargó Sárvizet más útra terelték azzal, hogy a folyót, az egykori sárközi terület északi szélén keletre fordították és belevezették a Duna egyik mellékágába (ez a mai Sió-csatorna), mintegy 50 kmrel megrövidítve így annak folyását. A Sárvíz ezután már nem ölelte körül a Sárközt. A Sárközzel foglalkozó írások gyakran idézik Baksay Sándor szépirodalmi ötvözetű, de néprajzilag is találó mondatait: „Tanult, iskolázott, olvasni szerető, hazai történetben, vallási kérdésekben jártas, énekes, dolgos, kényes, táncos, könnyen élő nép, kinek a munkát és a vagyont a hegy és a víz, a rétek és a mezők olcsón és bőven szolgáltatják; a nők kitűnő és fáradhatatlan szövő-fonók; kár, hogy eredetileg gyönyörű népviseletüket ízléstelen színessé torzították. A fiatalság, ha ki akar öltözködni, egész szekrény patyolatot és selymet szed magára s fejére a régibb egyszerűen szép díszes párta helyett egész kosár virágot illeszt. "' Függetlenül attól, hogy a század közepén gyermekeskedő Baksay még látta a jobbágy kori fehérvászon déldunántúli viseleteket és azok mérsékelt ékességei feleltek meg puritán ízlésének, a sárközi parasztviselet magyar viszonylatban a leggazdagabb és legpompásabb volt. Szervesen beletartozott ez is a dél-dunántúli öltözködés típusába, amint első tudományos leírója, Kovách Aladár fogalmazta: „a sárköziek új divatja a 17 ANDRÁSFALVY 1975. 99. 18 PATAKI 1957. 6. 19 TENK 1936.9-10. 20 KATONA 1962. 21-22. 21 KOSA 1998. 165. 22 BALÁZS KOVÁCS 2006. 28. 23 BAKSAY 1917. 174. 174
