Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 27. (Szekszárd, 2005)

Csekő Ernő: Az irodalom halottjai. A XIX. századi Tolna megyei irodalmi másodvonalról (Jámbor Pál, Rátkay László, Váradi Antal és Dömötör János)

halottjai című, Komjáthy Jenő, Péterfy Jenő mellett éppen Dömötör Jánosnak szentelt két részes tanulmányának elején.

5 Jámborra, Dömötörre, Váradira és Rátkayra egyaránt érvényes, hogy sikert, elismerést írói pályájuk kezdetén, fiatalon szereztek, ellenben a bennük megmutatkozó költői, írói tehetség nem bontakozott ki a maga teljességében. Dömötör Jánost ebben fiatalon elkövetett öngyilkossága, míg a többieket egy újabb, frissebb irányzat, vagy egy zseni színrelépése akadályozta, ami többük számára későbbi megítélésüket is erősen befolyásolta. Jámborról, Rátkayról, Váradiról elmondható, hogy az általuk sikerrel művelt, közismertséget, népszerűséget hozó műfaj hanyatlása - bár más műfajú müveket is írtak - együtt járt pályaívük megtörésével, idővel perifériára szorulásukat vonva maga után. Az 1840-es években almanach lírát művelő Jámbornak a népies költészet, az 1880-1890-es években tevékenykedő népszínműíró Rátkaynak az operett, míg a hozzávetőleg ugyanazon években romantikus, bibliai, mitológiai, valamint történelmi témájú drámákat szerző Váradi számára az új drámai irányzatok, leginkább a társadalmi dráma jelentett komoly kihívást. Hármójuk közül Jámbor Pál, költői nevén Hiador (1821, Paks - 1897, Szabadka) alkotói pályája bicsaklott meg a leginkább, legszélsőségesebb megítélés alá fiatalkorában ő esett. Később pedig a mellőztetés hosszú évtizedeit kellett elviselnie. Az 1840-es éve derekára eső Hiador-Petőfi vita a szabadságharc elbukásával, Petőfi halálával végérvényesen, Jámbor számára tragikus kimenetellel ért végett. Az emigrációból 1859-ben hazatérő Jámbor itthon az abszolutizmus éveiben szárba szökkent Petőfikultusszal, Petőfi örökségének minden szinten érvényesülő hatásával találta magát szembe. Petőfi zsenialitását ő is elismerte, személyének vele való szembeállításában alapvetően vétlen volt. De a kor közvéleményében Petőfi ellenfeleként maradt meg, s ekképp is ítélték meg. Hírnevéből annyira tellett, hogy hátralévő köteteinek kiadatása komolyabb gondot ne jelentsen, azonban akkora írói tehetséggel nem rendelkezett, hogy a visszhangtalanság falán komolyabb rést tudott volna ütni. Életének első, verses köteteinek az irodalmi konzervatívok általi felkarolásával, szinte ajnározásig vitt ünneplésével telt, illetve közfigyelem által kísért alkotói korszaka mellett szép évekkel csupán párizsi emigrációja szolgált.

6 Pályája végén is jóérzéssel - elfeledettsége közepette szinte sóvárogva - emlékezett vissza az 1840-es évek sikereire: „Vágynál-e még röpülni? nem! / De hogyha úgy lehetne szállnom, /Mint volt először boldogan; / Kisérve egy nemzet szemétől, / Amint ma is szállnak sokan; / Visszhangot keltve énekemmel, / Szeretve fönn, szeretve lenn: / Vágynál-e akkor még röpülni? /Ha szárnyat adna ő? "-igen!" írta Télen című versében. Az 1840-es években Bajza, Vörösmarty és Garay nyomdokain müveit lírája a Honderűben 1846-ban megjelent, Emléklapok egy főrangú hölgyhöz c. versciklusának, illetve Petrichevich Horváth Lázár előszavának köszönhetően került az irodalmi élet érdeklődésének homlokterébe. Petrichevich Jámbort a kor vezető költőjének tartva, a következőket sorolta fel, amelyekre az alkotónak szüksége van, hogy a „formacsín költőjévé" váljon: bensőség, merész fellengés, eszmedússág, költői képek, klasszikái szenvedély. E költői program kétségtelenül messze állt Petőfi és követői költészetétől, népiességétől. Az irodalmi vitát Petrichevich Petőfinek szánt, Jámbor Hattyúdalok c. kötete második kiadásának (1846) ajánlásában írt következő sorai mérgesítették el teljesen: „Mi szívesen megadjuk kinek-kinek a maga helyét, csakhogy szolga ne tolakodjék az úr elé, a csárdák fia a szőnyegfedte szalonokba. ".

7 A Jámbor helyzetét tovább bonyolította, hogy 1847-ben plágiumvitába keveredett Szigligeti Edével, annak ekkor bemutatott Mátyás fia c. drámája kapcsán.

8 A szabadságharc elbukásával gyökeresen más élethelyzetbe, illetve környezetbe került - ahogy ő mondta a „költészet korát" a valóság évei követték -, amely költészetére is hatással volt. Bírálói által érzelgősnek, élmény nélkülinek és kimódoltnak mondott lírája az emigrációban töltött évek hatására letisztul, és élettelibbé válik. Párizsban a Mednyánszky Cézár, Reményi Ede neve által fémjelzett magyar kolónia tagja, de pályája szempontjából a francia irodalmi élet jeleseivel kialakuló kapcsolata nagyobb jelentőséggel bír. Chassin-nal munkakapcsolata volt, Beranger-hez pedig alkotói barátság fűzte, Petőfi szelleme ugyanakkor Párizsba is elkísérte. így Chassin-nal például Petőfi-fordítások révén került közeli ismeretségbe. Igazából a sors fintorának az tekinthető, hogy a Petőfi - s a korabeli hazai irodalmi élet jelentős része - által rajongott 5 BABITS 1978. 114-132. p. (Eredetileg megjelent: Nyugat 1910. I. 606-613, 734-742. p.) 6 Párizsi éveiről közelmúltban Mák Ferenc írt. MÁK 1993. 7 CSONKA 1989. 14. p. 8 Jámbor egy évvel korábban írt egy Corvin c. drámát. CSONKA 1989. 15-16. p. 330