Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 26. (Szekszárd, 2004)

Balázs Kovács Sándor: Az idősek helyzete a sárközi nagycsaládban a 19–20. században

ismerte (mert gyermekkorától folyamatosan sajátította el) tevékenységeit, szerepeit, lehetőségeit, és a megoldandó feladatokat. A család feje, a gazda volt. A gazda tisztségét a család legidősebb tagja viselte: legtöbb esetben a fiaival, unokáival, esetleg dédunokáival együtt élő családfő, ritkábban a férfi-testvérek közül a legidősebb. A tisztség általában a szeniorátus elve alapján öröklődött, vagyis az elhalt gazda után a következő legidősebb férfi lett a család feje. Tehát nem minden esetben a gazda fia. Nem a tehetség, ügyesség, rátermettség tett valakit adott esetben gazdává, a nagycsalád vezetőjévé, hanem a hagyományos rend döntött az utódlás dolgában, s ez határozta meg, hogy ki milyen helyet foglalt el a családi körben sokszor élete végéig. Ez a szigorú hagyományos rend megszabta az egyes családtagok egymáshoz való viszonyát is: a többség igen csekély jogát s számtalan kötelességét. A gazdán kívül vajmi kevés joga volt bárkinek is a nagycsaládban. Neki ellentmondani semmiben sem lehetett. Jogában állt a gazdának nemcsak fiait, unokáit, de menyét is megütni. Ezt a legtöbb esetben sohasem, vagy csak a legritkább esetben tette meg. A testi fenyítés általában csak a gyereket érte. A jó gazdának tekintélyén túlmenően jelentős gazdasági tapasztalatokkal is kellett rendelkeznie, és szükséges volt, hogy képessége legyen az egész gazdaság kézben tartásához, az abban folyó munka kellő megszervezéséhez is. Ö adta ki naponta az egyes családtagok munkáját. A menyecskéknek a gazdaasszonyon keresztül parancsolt, hogy hová menjenek aznap kapálni, dolgozni, a gyerekek meg malacot, libát legeltetni. A közös munka minden hasznát a gazda tette el. Nemcsak a terményt, a pénzt, de még azt is, amit valamelyik férfi-családtag vagy hajadonleány külön keresett. A 19. század közepén némelyik gazda még azt is megkövetelte, hogy a gazdaasszony a tojás, csirke, egyéb aprójószág eladásából származó kevés pénzét neki adja oda.

5 A 19. század közepén még a mindennapi főzéshez való zsírt is ő adta ki, s darabolta fel és osztotta szét a szalonnát is a családtagoknak.

6 A közre adott pénzt elsősorban a család közös kiadásainak a fedezésére fordította. A gazda fizette az adót, vette, csináltatta vagy javíttatta a gazdasági szerszámokat, fizette a kovácsnál a lovak, szekerek vasaltatását, s ő vette a sót, a fűszert is a konyhára. A család férfitagjait a gazda ebből a pénzből látta el azokkal a ruhadarabokkal, melyeket az asszonyok nem tudtak maguk otthon elkészíteni. Ilyen volt az ünneplő csizma, a kalap, a szűr, a nagybunda, s valamennyi számára a bekecs, később pedig a posztóruha. Jeles ünnepeken - de a fösvényebb csak egyszer egy évben: húsvétkor vagy farsang utolsó három napján, az ún. háromnapkor - vetett egy pár krajcárt az embereknek pálinkára. Feleségének, a házbeli menyecskéknek, lányoknak, a közösre még nem dolgozó gyermekeknek nem vett a gazda soha semmit. Aki a közösre nem vigyázott, azt nyilvánosan megszégyenítette. Míg a gazda arra vigyázott, hogy a közöst ne érje veszteség, a család többi tagja elsősorban azt leste, hogy a közösből egyikük se részesüljön többel. Ez a kettős felügyelet lényegében ugyanazt a célt szolgálta - a vagyon megőrzését és gyarapítását -, csak éppen két különböző oldalról. A gazda a közösre mint a magáéra vigyázott - még családtagjaival szemben is, a vagyonban együtt dolgozó családtagok pedig a közösnél elsősorban az egyenlő részesedés elvét védték féltékenyen. A gondos, helyénvaló gazda keze alatt nem egy család meggazdagodott. Földet vettek, több házat építettek a közös vagyonból, s ez lehetővé tette a „szétválakozást" anélkül, hogy az elköltözők koldusbotra jutottak volna. De sok nemzetség elszegényedését éppen a gazda korlátlan hatalma okozta. A gazda tekintélyét viselkedése, magatartása is alátámasztotta. Keveset beszélt, de azt nyomatékkal, és ha lehetett, akkor parancsoló módban. Szavaira, kijelentéseire nem volt a családon belül senkinek sem ellenvetése. A kevesebb fizikai munka, az egész családot és gazdaságot átfogó, irányító feladat - mely már nagyrészt szellemi tevékenység volt - kiszélesítette látókörét, s ezzel is föléje emelte családjának. 5 MORVAY 1956, 17-30. „ ...Farkas Jánosnő Vastag Er sebet érzékenyen panaszolta, miszerint tőle csak most nevezett férje, minden élelmi szert elzárt, sőt meg talán jobb gondolatra jő tőle minden igaz ok nélkül idegenkedő férje, - azomban három napok eltelte után is zárva maradt minden, s ő három napok elf olyasa alatt semmit nem főzhetvén, kénteleníttetett férje hajlékát - ki neki szegény Istenét szidta, oda hagyni... Farkas Jánosnak a most említettek közöltetvén: tagadta, hogy ő nejét mindenből kizárta volna, hanem csak a siradékot és sertés húst mikkel pazarlólag bánt zárta el tőle és a szalonnát mit máshoz hordogatott. Erre neje így felelt: Én nem bántam pazérozva sem hússal sem siradékkal, hanem igen is takarékosan, mit azzal is bizonyíthatok, hogy ha kissé soványabban rántottam az ételre, férjem újra rárántott mondván: hogy ő nincs a sovány ételhez szokva. Állítja ezt is Vastag Ersébet, hogy ő sem szalonnát sem semmi élelmiszert soha a háztól el nem tulajdonított, és ha jérje rá tudja bizonyítani hogy ő valamijét ellopta, ő kész bármi büntetésnek is magát alája adni. " - Őcsényi egyházi prot. 1859. máj. 22. 298