Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 25. (Szekszárd, 2003)
Schleicher Vera: A paksi Telkes Gazdaság szervezete és működése
hogy a két gazdaság birtokainak határán álló fák „meghagyatnak helyeiken továbbra is", máskor viszont a „közösben lévő széna" eladásáról döntenek. (Jegyzőkönyv, 1887; 1992.) A különböző szerződésekben gyakran találkozunk a társaság hivatalosabb, hosszabb megnevezésével. Ennek két változata - a Paks Mező-Város telkes gazdasága, illetve a Paks Nagy község telkes gazdasága - a település életében bekövezett közigazgatási változásra utal, igaz némi késéssel, hiszen az 1871. évi közigazgatási reform után még mintegy 15 évig találkozunk az iratokban a már megvont mezővárosi rang feltüntetésével. A közigazgatási változásokra való megkésett reagálás részben magyarázható a paksi parasztgazdák - más kérdésekben is tapasztalható - közügyek iránti közömbösségével, ugyanakkor az okok között utalnunk kell az írásbeliség fejletlenségére is, amely esetenként az előző években kelt iratok formuláinak szigorú másolására késztette a szerződések íróit. Az elnevezésekben szereplő gazdaság kifejezést nem feltétlenül „gazdálkodó szervezetként" kell értelmeznünk. Sokkal valószínűbb, hogy a szó használatában a szervezet működésének alapjául szolgáló közös tulajdonlásban érdekelt szereplők társadalmi-gazdasági-jogi státusza fejeződik ki: azaz a gazdaság itt gazdák, telkes gazdák, vagyis földbirtokkal rendelkező parasztok összessége értelemben szerepel. Ezt a jelentést valószínűsíti a talán leggyakrabban előforduló kifejezés: a telkes polgárság népszerűsége is, melyet szintén a 'telkes polgárok összessége' értelemben használtak (és használnak ma is a visszaemlékezők). A Dunántúlon a parasztgazda általános megnevezésére használt polgár (a szóbeliségben pógár) szó, annak ellenére, hogy a hivatalosnak tekinthető iratokban nem szerepel, feltehetően a szóbeliségben leggyakrabban előforduló kifejezés volt a Telkes Gazdaságban érdekelt személyek megnevezésére. Ezért fordulhatott elő, hogy a szervezet 1887-ben kelt Inventáriumában már szereplő s az évtől a számlák, szerződések hitelesítésére rendszeresen használt „sárga rezes pötsét nyomó" TELKES POLGÁRSÁG PAKSON felirattal készült. Bár a visszaemlékezésekben a mai napig így emlegetik a szervezetet, ezt a bélyegzőt az iratokon csupán 1924-ig használták. Ez évtől kezdve az új pecséttel nyomott hivatalos megnevezés: LEGELTETÉSI TÁRSULAT PAKSON. A két szervezet közötti jogfolytonosságra a különböző változatokban használt hosszabb elnevezés hivatott utalni, melyet a Földművelésügyi Minisztérium 7000/1914. rendeletéhez kiadott formanyomtatványokon (Alapszabály, Legelőrendtartás) tüntettek fel. „A paksi úrbéres birtokosság legeitetetési társulata", „A paksi osztatlan legelői birtokosság legeltetési társulata", illetve „A paksi osztatlan közös legelőben érdekelt birtokosság legeltetési társulata" (stb.) formában olvasható változatos megnevezések a gazdasági társulat létalapjának két legfontosabb mozzanatát hangsúlyozzák: a volt telkes jobbágyi jogállást, illetve az ebből a jogból fakadó legelőbirtok osztatlan közös tulajdonként való működtetését. Az osztatlan közös birtok fennállásáról gyakorlatilag 1950-ig beszélhetünk. Ez évből származik a Telkes Gazdaság ládájába (keltezése alapján) utoljára bekerült két dokumentum, amelynek értelmében a „községi elöljáróság a paksi Legeltetési Társulat legelőjét, a legelőkhöz tartozó tárgyakat és az ügyintézési iratokat zár alá veszi", a Legeltetési Bizottság pedig kezelésre átveszi. (Jegyzőkönyv, 1950. III.2.; IV. 5.). A közbirtokossági vagyon államosításával, községi tulajdonba vételével a szervezet létjogosultsága megszűnt. A működésének 105 esztendeje alatt felgyülemlett iratcsomót rejtő ládát azonban gondosan megőrizték talán a jövőbeni újraszerveződés reményében. Tagság és szervezeti felépítés A Telkes Gazdaság tagságát tehát a volt úrbéres jobbágyok, illetve azok örökösei alkották. Mivel a földesúri, illetve a kisházas legelőktől való elkülönözés, valamint a tagosítás után osztatlan közös tulajdonban maradt legelők és rétek tulajdonjogának alapja a jobbágytelek nagysága volt, a gazdálkodási A több mint ezer tételnyi kézírásos dokumentumnak a paksi lakosság írni-olvasni tudására vonatkozó elemzése külön dolgozat tárgya lehetne. Itt mindössze utalunk rá, hogy míg a gazdaság alkalmazásában álló csőszök, napszámosok, pásztorok stb. gyakorta analfabéták voltak, a vezetőség 13 tagja kevés kivétellel saját kezűleg írta alá a nevét. Ez azonban - mint ahogyan erre a szakirodalom is rámutat (pl. TÓTH 1996, 70-79. és TÓTH 2002.) - a paksi gazdák esetében sem jelent gyakorlott írástudást: az íráskép bizonytalansága, a reszkető kéz, a gyakori betütévesztések az írás tudományában való járatlanságról árulkodnak. Az áttörés az országos tendenciáknak megfelelően az 1890-1900-as évektől tapasztalható, ekkor a keresztet rajzolók száma is rohamosan csökken és a szövegek írásképe is egyre biztosabbá válik. 327
