Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 25. (Szekszárd, 2003)
Forrai Ibolya: Csonácolás a bukovinai székelyeknél
„szerencsétlen kísérlet lenne városi nézőpublikum elé vinni" azokat, mégpedig azért, mert ha kiszakítjuk ezeket a játékokat az éltető talajból, a népi közösségből, és az egészen más törvényszerűségeket követő városi színpadra visszük, értelmetlenekké válnak. A bukovinai székelyek körében sem előzmény nélküli a betlehemezés színpadi bemutatása (pl. a Gyöngyösbokréta rendezvényein ők is szerepeltek). Előadásaikon nemcsak a játékot, hanem a hozzátartozó keretet is színpadra viszik. Székely szobát rendeznek be a színpadon, ahol egy székely család karácsonyesti hangulatban várja a betlehemezőket. Ezek azután ide kopogtatnak be, s játszák el megszokott módon a játékot. A felújított játék színpadon előadva rendkívül sok ponton különbözik az eredetitől. Az előadás ideje elszakad a naptártól és az adott fesztivál vagy rendezvény ideje szerint történik, funkciójában a közönség szórakoztatása veszi át a közösség (amelyből a szereplők is származtak) szórakoztatásának helyét, egyúttal elhalványul a vallási megemlékezés funkciója. Mindezek együttes hatása átformálja a játékot és az egész szokásfolyamatot. Összegzés A bukovinai székelység a mai magyar társadalom egyik jól körülhatárolható népcsoportja, amely történelmi sorsa következtében - igen rövid idő leforgása alatt többszörös emigrációnak volt kitéve. Ismerjük, áttelepedésük és áttelepítésük történetét előbb Bácskába, majd 1945-ben a dunántúli megyékbe. A népcsoportról bőséges történeti, néprajzi, szociográfiai irodalom áll a kutatók rendelkezésére. A népcsoport Dunántúlra telepítése óta elmúlt hat évtized gyökeres változásokat hozott az élet minden területén a bukovinai közösségek életébe. A letelepítéssel megkezdődött a bukovinai korszakban kialakult életmód és kultúra felbomlása. A történelmi helyzet, a telepítés körülményei miatt a folyamat drámai gyorsasággal zajlott le a dél-dunántúli falvakban. A hajdani bukovinai életmód, életértékek, tudás és ismeretanyag gyakorlása lehetetlenné vált tulajdonképpen már a letelepítés pillanatától. A vegyes lakosságú dunántúli falvakban az életmód bukovinai sajátosságait (ízlés, stílus, textilművészet, bőrruházat, kelengye, reprezentáció, építkezés, bútor, férfi és női terek, a ház ünnepi alkalmi öltözete stb.) már nem lehetett visszaállítani, sem követni. Elveszett anyagi értékeik pótlására csak részben volt módjuk, főleg a letelepítés utáni években. Később, a romló emlékezet és a rendelkezésre álló anyagokból rekonstruált, újraalkotott darabok már erősen magukon viselik a változás, változtatás jeleit. Sajátos újraalkotási, helyettesítési gyakorlat ez, amelynek folyamán az előző kulturális állapot, a régi kultúra ünnepi tárgyai népművészeti alkotásokká váltak; készítésük, kikerülve az önellátás kereteiből, a közösségbeli specialistákon át (népművészet mesterei), átkerült az iparművészek alkotói világába. Az életmódváltozás következtében a szokásrendszer - elszakadva az életformától - felbomlott, az egyes szokások pedig családi keretekben éltek tovább (az emberélet fordulóihoz kötődő szokások és az egyházi ünnepek szokásai), a többit a szóbeli és az írott emlékezet őrizte. így van ez betlehemes játékuk esetében is. A betlehemezés jelentése és formája lényeges változáson ment keresztül a 20. század második felében. Már nem szerves része a közösségek életének, eredeti céljai módosultak. A Tolna megyei községekben 1968-1974 között még a telepesek legidősebb nemzedékétől gyűjthettem betlehemezésre vonatkozó adatokat, jegyezhettem le a szövegeket, akik éppen ezekben az években a betlehemes játék felújítói, betanítói voltak. A szokás ekkor már kiesett a gyakorlatból, csak az alkalmi felújítások és színpadi bemutatók jelezték, hogy milyen erős az érzelmi kötődés a játékhoz, s hogy milyen élénken él az emlékezetben. Ezt az első felújítási hullámot követően, településenként eltérően, átlagosan 1-2 évtizedes kihagyásokkal vállalkoznak a dél-dunántúli falvakban a játék felelevenítésére. A szervezők (hagyományőrző együttesek vezetői, általában asszonyok) és az előadók ma már olyan nemzedékek tagjai, akiknek nincsenek bukovinai élményeik, itt születtek a dél-dunántúli falvakban. A változás első jeleként a csobánolás megszűnt házaló színjáték lenni. Saját környezetükben is a szokás színpadi változata állandósult. A játékot ugyan a közösség saját kedvére adja elő, de már csak az iskolában vagy a falu kultúrtermében, l-l alkalommal. Előfordul, hogy meghívásra a szomszédos faluban is 41 SOLYMOSSY 1911, 257. Vö. még KARSAI 1939. 42 Fontosabb munkák: SZÁDECZKY 1908, MIKECS 1941, SÁNTHA 1942, TALP ASSY 1945, ÖSI-OBERDING 1967, BELÉNYESSY 1958, DÉGH 1955-60, ANDRÁSFALVY 1973, FORRAI 1986, 1987, CSUPOR 1987, IMREH 1994, stb. ezekben további szakirodalmi hivatkozások találhatók. 61
