Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 25. (Szekszárd, 2003)
Forrai Ibolya: Csonácolás a bukovinai székelyeknél
bemutatják. Funkciója fokozatosan alakult át: a vallásos célt előbb az adománygyűjtés, majd a szórakoztatás váltotta fel, míg ma újra a szokás vallásos jelentése a hangsúlyosabb. Külső, idegen környezetben, nagyobb nyilvánosság előtti színpadi bemutatók esetében visszafogottabb az előadás, kevesebb a rögtönzés, kevésbé eleven a játék. A közönség sem segíti a játékosokat, hiszen nem is érti a közvetett jelentések jó részét. Ennél fogva egyszerűsödik is a játék, főként a pásztorok játéka rövidül meg, kicserélődnek az énekbetétek (pl. az érdi csoport betlehemese), egyszerűsödnek a szereplők öltözetei is, ugyanis az elhasználtak cseréjére nincs mód, nincs anyag és tudás az elkészítéshez. A szokásbemutatók a régi közösségi ünneplés emlékeit idézik fel. A népszokások színpadra állítása azonban megfosztja a szokásokat eredeti kultikus, szimbolikus jelentésüktől, illetve a régi jelentés helyett újakat vesznek fel. A színpad a szokások „látvány" elemét emeli ki, ami eredetileg kevésbé volt lényeges. A bemutatott látványok jelképként működnek, a közösséget képviselik. A szokás kel lékrendszere megmaradt, de ma már főként arra szolgál, hogy az alany vele önmagát magyarázza (s nem egy, a világ értelmezéséről szóló tanítás). Az utóbbi évtizedek színpadi bemutatói ellenére a betlehemezés ma már sok településen elvesztette jelentőségét, szűk körre szorult, lassan el is halt. Az életmódváltás következtében az egykori gazdag szokásrend már csak töredékeiben él, s csak az idősek (akik még éltek Bukovinában) emlékezetéből rekonstruálható. Ők ugyanis a hagyományokat hordozó társadalmi réteg, ezt nagyrészt életmódjuk stagnálása eredményezi. A szokások leírásához tehát legtöbbször nem az élő gyakorlat, hanem az emlékezet szolgáltatja az adatokat. Az első nemzedék leszármazottai, akik az áttelepítés idején vagy utána születtek, az unokák, dédunokák pedig már iskolában, könyvekből tanulják az egykori tudásanyagot. 43 A napjainkban színpadon bemutatott újratanult közösségi szokások, bár megkopott formában, sok archaikus elemet őriznek, éltetnek tovább. Noha a tartalom, jelentés elvész, a forma, külsőség még elég kohéziós erővel bír, összetartja a szokáselemeket. A szokások - tartalma, szerepe, kellékei - új környezetben, a közösségből kikerülve, nagyobb nyilvánosság előtt (színpadon, rádióban, televízióban) bizonyos mértékben megváltoznak, átalakulnak. A bemutató célja: önismeret és egymás megismerése, megmutatása a világnak, a múlt egy szeletének feltárása. Az előadók számára - identitást őrző és kifejező jelkép, a nagyközönség számára pedig a hasznos ismeretszerzés lehetősége, egyúttal hatásos élmény. A színpadon, fesztiválokon előadott szokások keretei talán kevésbé kötöttek, mint a hagyományos társadalomban/közösségben voltak, de az is nyilvánvaló, hogy a velük szemben támasztott igények sokkal összetettebbek, bonyolultabbak. E feltételek között kizárólag a játékosok, az egykori falusi közösségek tagjainak emberi tartása, jó ízlése az iránytű, a hagyomány ellenőrző szerepét csupán a gyengéd emlékezet tölti be. A tanuláshoz igénybe veszik az elérhető szöveg-, hang- és filmfelvételeket. SEBESTYÉN 1972; KÓKA 2002. 62
