Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 25. (Szekszárd, 2003)
Schleicher Vera: A paksi Telkes Gazdaság szervezete és működése
Állatfajták, apaállattartás Sajnos a szerződések állatfajtákra vonatkozó adatokat nem tartalmaznak, mindössze a hazahajtandó fejős bivalak után fizetendő 10 krajcárnyi felár rögzítése ad némi kiindulópontot ebben a kérdésben. A szarvasmarha-állomány egy részét tehát bivalyok alkották, amint erre több más szórványos adat is utal: a gazdaság 1887-es inventárjában például a vagyontárgyak között szerepel „egy bival bika". A bivalytartás emlékét őrzi a Biva-fok földrajzi név is, amely éppen a telkesek ártéri legelőjének északi csücskében található bivalyfürösztő helyet jelöli. 33 Bivalybika vásárlásáról 1886 és 1897 között három ízben állított ki nyugtát a gazda, de bivalbika eladásáról még 1906-ból is van adat: ekkor 170 koronáért adták el a gazdaság tulajdonát képező állatot Müller Vilmosnak. Ez a példány azonban már az utolsó paksi bivalyok egyike lehetett, tartása ugyanis a század első évtizedeiben erősen hanyatlott: míg 1895-ben 146, 1911-ben már csupán 18 darab bivalyt írtak össze az egész településen" . A szarvasmarha-állomány jelentős részét az 1920-as évekig a magyar szürke marha alkotta. Bár e fajta konkrétan nincs megnevezve az iratokban, a közvetett adatok (szarv gomboztatása, téli legeltetés) bizonyossá teszik, hogy a település egészére jellemző fajtaarányok (1676 magyar fajtájú marhára jutott 262 pirostarka és szimmentáli, valamint 45 borzderes) 1895-ben a telkesek legelőin is hasonlóak lehettek. A fordulat a fajtaváltásban a 20. század első évtizedeiben történt, bár valamivel lassabban, mint az ország más területein: 1911-ben ugyanis még mindig 800 darab magyar szürkemarhát legeltettek Pakson. Ezek jó része minden bizonnyal a telkesek igen messze fekvő külterületi legelőin tengődött, ami gyér növényzete és kedvezőtlen fekvése miatt más mezőgazdasági hasznosításra nemigen volt alkalmas. A 20. század első két évtizedéből fennmaradt - a közlegeltetésre való alkalmasságot igazoló - állatorvosi bizonyítványokon egészen 1917-ig kizárólag darvas, füstösszörű, fehér, hamvasszürke, kormosszürke, illetve kormos daruszín magyar, illetve erdélyi fajtájú bikák szerepelnek, s csupán 1917-ben állítják ki az első (ránk maradt) igazolást a Toncsi, Cilii és Huszár névre hallgató vöröstarka apaállatokról. (Állatorvosi igazolások, 19041917). A magyar fajta sorsa azonban meg volt pecsételve, s bár a visszaemlékezések szerint az 1930-40-es években a ridegjószág között még „jónéhány szürkemarha akadt (köztük a leghosszabb szarvúak a Pach Fülöpéi voltak)", arányuk az ekkori teljes szarvasmarhaállomány 10 %-át sem érte el. A tejtermelés céljából tartott nyugati fajtákkal ellentétben szerepük elsősorban a fogatolásban volt jelentős . Sajnos a múzeumba került iratanyag sem a sertés-, sem a lófajták tekintetében nem ad eligazítást számunkra, így mindössze a statisztikai adatokra támaszkodhatunk. Pakson mind a zsírsertés - hússertés, mind a hidegvérű - melegvérű ló fajtaváltás lassan haladt , s mivel a visszaemlékezések alapján tudjuk, hogy a Gazdaság (Legeltetési Társulat) legelőin mindvégig, tehát 1950-ig kinnháló ménest és - bár esténként hazahajtott - de gyepen tartott kondát (nyájat) legeltettek, biztosak lehetünk benne, hogy a hagyományos, fajtaváltás előtti mangalicáról, illetve hidegvérű lovakról van szó. A legeltetés megszervezése mellett a Telkes Gazdaság legfontosabb feladatai közé tartozott az apaállatok beszerzése és gondozása. Ennek ellátására állatfajtánként más és más megoldást választottak. A legkevesebb szervezést és adminisztrációt igénylő módszert a sertéskanok tartására alkalmazták: a feladat elvégzésére meghatározott időre (általában három, ritkábban egy évre) szerződést kötöttek a gazdák valamelyikével. A kanok tartása minden bizonnyal jól jövedelmező vállalkozás lehetett, hiszen minden esetben a Telkes Gazdaság valamely tagjával kötöttek szerződést, melyet árlejtés előzött meg, vagyis a gazdák licitáltak, melyikük látná el olcsóbban a feladatot. (Az 1880-90-es években a licit 170 forinton indult, a végső összeg pedig 130-160 forint között mozgott). A gazda szerződésben rögzített kötelezettsége kezdetben csupán abból állt, hogy három darab „elegendő nagyságú, jó fajú, s formájú, a hágatásra TMFN201. KSH 1972 a. 290. A számadatok forrása: KSH, 1972a. 290. Vö. BODÓ 1990, 60.; ill. TÁLASI 1979-1980, 397. 1942-ben a településen tartott 3 495 sertés mintegy háromnegyede zsírsertés volt, az 1935-ben számlált 1 158 lóból viszont már mindössze 191 volt csak hidegvérű. KSH 1972 b, 290. Az árlejtés bevett módszere volt az egyes munkák „megpályáztatásának", amellyel valószínűleg a visszaélések gyanúját kívánták magukról elhárítani a gazdaság vezetői. A 19. századi jegyzőkönyvekben még a kútépítéshez szükséges téglaszállítás árlejtés útján történő elvállalására is találunk példát! (Jegyzőkönyv 1890, 1891) 337
