Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 25. (Szekszárd, 2003)
Schleicher Vera: A paksi Telkes Gazdaság szervezete és működése
mégpedig akkor már jószágonként egy-egy vékát. Mind a havibér, mind a természetbeni fizetség mellett saját állat tartására is lehetőséget kaptak a pásztorok. Ennek mértékéről évente határoztak - 1892-ben például a gulyás, a tehenes és a csikós egyenként 2-2 marha tartására kapott engedélyt. A kanász munkájának kisebb értéke e juttatás megvonásában éppúgy jelentkezett, mint a bérek megállapításakor. A pásztorokat év elején, az évi kötelező közgyűléskor jelölték ki, de előfordult, hogy a szerződést a pásztorfogadás hagyományos időpontjában, Szent György-napkor vagy az azt megelőző napokban kötötték. A pásztorok kivétel nélkül mind paksi lakosok voltak, s a többségében német származású telkes gazdákkal szemben túlnyomórészt magyar nemzetiségűek. Az „aláírások" alapján megállapítható, hogy a pásztorok közel fele írástudatlan vagy a betűírásban igencsak járatlan volt - ennek hátrányait felismerve született az a törekvés, amelyet visszaemlékezésekben máig emlegetnek, hogy ti. „a kilenccázas évektű má' igyekeztek olyan írástudót fővenni". A jószágért általában feleségükkel vagy más rokonukkal együtt vállalták a felelősséget, bár ennek érvényesítésére az iratok tanúsága szerint nemigen volt szükség. A felfogadott pásztorok neve - bár egyik évről a másikra cserélődött - gyakorta ismétlődött, ami arra utal, hogy munkájukkal, hozzáértésükkel elégedettek lehettek a gazdák. Érdekes adalék, hogy 1918-ban a megsérült kanász gyógykezelését és gyógyszereit is a telkesek pénztárából fizették. A pásztorok felszereléséről sajnos igen keveset árulnak el az iratok. A kanász, a gulyás és a csikós által használt ostor, valamint a tehenes és ökörcsordás pásztorbotja természetesen a pásztorok saját tulajdonát képezte, míg a kolompok, csengők, béklyók, vakarok, bikakötelek és fejegyzők valamint tehenes és a kanász által használt tűrök vagy türké, illetve később kürt és duda a telkesek vagyonához tartoztak, így javításukról, pótlásukról a gazdaság gondoskodott. A pénztárkönyvi kiadások egy tétele szerint 1914-ben 10 db pásztorkönyvet rendelt a gazdaság a dunaföldvári könyvkötőtől (Főkönyv, 1906-1920), ezek azonban nyilván a pásztorok tulajdonában maradtak, így sajnos nem kerültek be az irattartó ládába. A legelőkön található építmények A legeltetést szolgáló legfontosabb építmények, a gazdaság tulajdonában lévő téglával kirakott 16 db gémeskút karbantartásának, javításának megszervezése komoly feladatokat rótt a mindenkori gazdára. A kutak száma fokozatosan nőtt: 1891-ben pl. a kishegyi homoklegelőn, illetve Boczhegyi csapás felső sarkánál ásattak egyet-egyet. A kútásást és a tisztítást rendszeresen Kovács János kútásóval, a gémfák és vályúk cseréjét valamelyik helybéli ácsmesterrel végeztették, míg a kisebb és járulékos munkálatok (földhordás, tégla fuvarozása) a gazdára vagy az általa megbízott napszámosra maradtak. A kutak egy része nevét az oda járó pásztorról (pl. Kanászkút, Teheneskút), más része magáról a legelőterületről (Országúti kút), illetve a készítés idejéről (Újkút) vagy méretéről (Kiskút, Nagykút) kapta. A legelők egyéb építményeiről kevés adattal rendelkezünk, mindössze a tűzkár ellen is biztosított gulyafészerről (másutt: gulyaakó) tudjuk, hogy ez a kőlábazaton álló 30 x 10 méter alapterületű, cser tetőzetű faépület az 1940-es években az Alsó legelőn szolgálta a kinnháló gulya védelmét (biztosítási kötvény, 1943), építésének idejéről azonban nincs pontos adatunk. A Duna árterében valaha általánosnak számító árokkal védett karám egy példánya is fennmaradt a paksi határban, egészen a II. világháború idejéig: az Alsó legelő északi részében kialakított ún. Csikólegelőn. E ménesakol (csikóakő) nagyságáról, építőanyagáról sajnos bővebbet nem árulnak el az iratok, mindössze annyit tudunk, hogy 1880-ban nagyobb szabású faültetés volt a közelében, (nyugta, 1880.). Az aklok körüli nagyobb munkálatokhoz napszámosokat fogadtak, a kisebb javításokat azonban maga a csikós és gulyás is elvégezte. Ezt utólag készpénzben térítette meg a gazdaság. A naponta hazajáró jószág Tehenes legelője a belterülethez jóval közelebb (a Kishegy mögötti legelőn) helyezkedett el. Itt a kutakon kívül más építmény nem állt: a jószág a legelő közepén lévő akácos ligettel borított dombon delelt. A rideg jószágot felügyelő pásztorok földbe ásott kunyhóban tanyáztak. Felszerelésük, ellátásuk igen szegényes volt: „egy kujferba vöt mindenük, sokszó gombát ettek, ürgepörküttet, áztat hurkos csapdával meg rabürgével fogták meg... Rossz vót a víz, kantába ' hozták, beásták a fődbe, úgy tartották. " 336
