Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 25. (Szekszárd, 2003)

Schleicher Vera: A paksi Telkes Gazdaság szervezete és működése

többletjószág meghatározásakor ál latfaj tán kénti lebontás nem szerepel, csak feltételezni tudjuk, hogy az általános gyakorlat szerint a legeltetési jogot a szarvasmarha kihajtására használták fel, míg a fűbéren megváltott további jogokat elsősorban a ló- és sertésállomány legeltetési gondjainak megoldására tartották fenn, amennyiben erre lehetőség nyílt. (Legeltetési jegyzék, én. 1924 után.). A legelők rossz minősége és a viszonylag nagy számú állatállomány miatt a legeltetési jog érvényesítése és az azzal való visszaélés büntetése élet-halál kérdés volt a Telkes Gazdaság működésében. A közgyűlési jegyzőkönyvek rendszeresen rögzítik azt a belső határozatot, miszerint a fölös legelőjogok bérbevételekor a tagokat illeti az elsőbbség (pl. „aki több marhát akar kihajtani, mint telkes competentiája, az igyekezzék f. évi april hó 10 ikéig legelőt bérelni, mert azontúl jogában mindenkinek hogy nem telkesnek is kiadhatja" Jegyzőkönyv, 1887.), de sűrűn fenyegetőznek a jogtalanul kihajtott jószág után kiszabandó büntetéssel is. Ennek mértékét 1889-ben 5 forintban szabták meg, miközben a „legelőn való körösztüljárkálásért" általában 1 forint bírsággal éltek. A fenyegetések mellett azonban perek is jelzik a kérdés fontosságát. 1886ban például alispáni határozatban ítélték el Girst Ádám telkes gazdát, amiért bírói hatalmával visszaélve idegeneknek adta bérbe fölös marhalegeltetési jogát. (Alispáni határozat, 1886.) Súlyosabb következménye lett annak a két évig tartó bírósági pernek, melyet az előző vezetőség visszaélései miatt 1906-ban kezdeményezett az újonnan megválasztott elnök. A per tárgya 53 darab jogtalanul legeltetett jószág, és 4 darab könyveletlen lóhágatás volt, amely több mint 600 korona veszteséget jelentett a Gazdaságnak. (Sajnos az ítéletből nem derül ki, hogy hanyagságról van-e szó vagy hatalmi visszaélésről, Járásbírósági végzés, 1907.). Az állandó, évente jelentkező visszaélésekre hivatkozva fogadott el a Vajer Mihály elnökletével ülésező bizottsági gyűlés bizonyos szabályokat, amelyek előtte csupán jogszokásszerűen kerültek érvényesítésre, például: „... a kinek magánlegelője van, és azt aratásig vissza tartja, aratás után még egyszer annyi jószágot hajthat ki, mint a mennyi a tulajdonos által benn hagyatik. Illetve: „...a ki a kukoricza közt lévő tarlóját felszántja, annak jószága a tarlóról hazahaj tátik és a legeltetése beliltatik... " (Jegyzőkönyv, 1893.) A jogszerű és igazságos legelőhasználatot szolgálta az az intézkedés is, mely szerint kihajláskor, azaz „a marha felolvasásánál az összes bizottságnak (vagyis bizottsági tagnak) jelen kell lenni". (Jegyzőkönyv 1892. április 24.) A legelőhiány enyhítésére használta fel a gazdasági bizottság az ugarföldek elvetésének korlátozására vonatkozó jogát is „közgazdászati érdekből", kifejezetten a „marhatenyésztés előmozdításának céljával". (Jegyzőkönyv, 1871.) Pásztorok A legelőre kihajtott mintegy 1200 jószág' legeltetését és felügyeletét valamint az időszakonként a legelőn tartózkodó tenyészállatok gondozását négy pásztor irányította. A pásztorokkal kötött szerződések az 1872 és 1898 közötti időszakból maradtak fenn (2. sz. melléklet). A tehenes, csikós, ökörcsordás, illetve gulyás valamint a kanász bérét jószágonként számított terményben és kenyérben állapították meg, melyet a gazdáknak kellett fizetniük. A termény 1880-ig búza volt, attól kezdve kizárólag rozs" , 1886 után pedig elmaradt az eleinte 5-10 krajcár összegben meghatározott készpénzfizetség is. Az általános gazdasági helyzet romlásával a gazdák tehát egyre szűkmarkúbban fizették pásztoraikat, amit következmények nélkül megtehettek, hiszen több jelentkező közül választhattak minden évben. (A pásztorok személyére maguk gazdák adtak le jelölést, mégpedig írásban.) Az iratokból nem derül ki, mikor tértek át a terményilletményről a pénzbeni fizetségre, mindenesetre több 1917-ben keletkezett nyugta szerint akkor (már?) havibért fizettek mind a négy pásztornak. Ez azonban átmeneti állapot lehetett (talán az általános élelmiszer- és áruhiány következménye), hiszen az 1940-es években a rideggulánál szolgált adatközlőm visszaemlékezése szerint még akkor is megszabott rendben sütötték a gazdák a kenyeret {„az Őrmester adta mindig a leglaposabb kenyeret"), amit a bujtárgyerek szedett össze, a búzát pedig Mindenszentekkor kapták meg a pásztorok, 1 Az állatok számáról pontos kimutatás nem maradt fenn. Ez a szám nyilván évente változó volt, de jelentős eltérésre utaló adat nincsen. Az 1905-ben a Jilling Ferenc pénztárnok, Weiss Ferenc elnök és Feil Ferenc gazda ellen kezdeményezett perben hozott ítélet szövegéből kiderül, hogy a legelőre az évben 1213 jószágot hajtottak ki, 53 darabbal többet, mint ami a kimutatásokban szerepel. (Járásírósági végzés, 1907.) 32 A gabonakonjunktúra éveiben a gazdák érthetően takarékoskodtak búzájukkal, amelyből amúgy is kevesebb termett. (A megművelt terület nagyságát tekintve Pakson mindig több rozsot termeszlettek, mint búzát, hiszen az éghajlat ennek kedvezett jobban. SOMOGYI 1976, 114. ill. WALLNER 1958 b. 55.) 335