Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 25. (Szekszárd, 2003)

Balázs Kovács Sándor: Nemzetiségi együttélés. Kölcsönhatások és ellentétek a sárközi magyarok és a körülöttük élő nemzetiségek (németek, szerbek) kapcsolatrendszerében

megszokott és elkerülhetetlen jelenség... A tolnai sváb és a magyar között azonban hagyományos a jó viszony. A lakosság 78%-a magyarul tud. A magyar szóra tisztességtudóan magyarul válaszolnak. " A gazdasági térhódítást, igaz a völgységi föld szűke sarkallta, de kielégítésében partnerekre talált a Sárköz népében. A házkorszerűsítő, lakás komfortizáló hullám arra késztetett számos sárközi polgárt, hogy lemondjon néhány parcella földjéről, s árából fedezze kiadásait. A rendkívül drága és pazar sárközi népviselet temérdek pénzt emésztett fel, újabb ok a föld eladására. A szállásokon élő németek résen álltak, vevők voltak az egykezes miatt kihaló törzsökös magyar családok földjeire és házaira. A németek háziipari termékei is utat találtak a Sárköz népéhez. A német telepesek a 18. században nagyon kevés felszereléssel érkeztek Tolna megyébe. Közöttük már a beköltözéskor viszonylag nagy számban voltak iparosok, az új hazában az otthon használt szerszámokat, eszközöket készítették el. A táji munkamegosztásba is a hazai előképek alapján igyekeztek beilleszkedni. Ahogyan pl. Hessenben, Württenbergben, vagy Pfalzban elkülönültek az üvegfúvással, asztalossággal, fazekassággal foglalkozó falvak, úgy alakult ez Magyarországon is. A dohánytermesztés, a borkonjunktúra és a keresett bonyhádi szarvasmarha tartása előtt sem lehetett kizárólag földművelésből megélni a német falvakban. A korai időszakban az elsősorban ősztől tavaszig végzett háziipari tevékenységnek volt nagy jelentősége. Bátaapáti mellett, az egykori Glasshüte üveggyártással, a falu székkötéssel, Mórágy fazekassággal foglalkozott. A mórágyi Gardi családban nemzedékről nemzedékre öröklődött a kosárfonás tudománya. Krumpli szedő kosaraik, gyékényből font kenyereskosaraik (szakajtóik), gyümölcsaszalóik, cirokseprüik szívesen látottak voltak a környező vásárokon. A vesszőfonás több ezer éves, amit a sövény- vagy paticsfalú házak ásatásokon feltárt maradványai tanúsítanak. A fal vázát földbe szúrt karók közé font vesszőfonadék alkotta, melyet mind a két oldalán agyagos sárral vastagon betapasztottak. A vesszőfonás anyaga leggyakrabban fűzés mogyoróvessző, ritkábban nyírfavessző. A vesszőszedés gyűjtögető tevékenység, leggyakrabban augusztusban és ősszel szedték, de vágták májusban és télen is, amint a fűzvessző megérett. A hántolatlan, hajas vagy zöld vesszővel dolgozó specialistákat és háziiparosokat széles körben kas kötőknek nevezték. A hántolt vesszőből finomabb kivitelű munkákat készítő házi iparosnak, és kisiparosnak kosárfonó volt a megnevezése. Fűzvesszőből fonták a megszámlálhatatlan mennyiségű, formájú és funkciójú kosarat, amelyek nélkül a paraszti háztartásokat el sem lehet képzelni. Sövénykerítés, sövényfal, kaputábla, lésza, szekéroldal, szekérkas készült kas kötéssel. Nagyobb szakértelmet kíván a kerekded alakú kéménykürtő, tyúkborító, szárító kas, tapogató, méhkas, szakajtókosár stb. megfonása. Vékonyabb, hámozott, gyakran hasított vesszőből készítik a különféle alakú, nagyságú és rendeltetésű kézi kosarakat, valamint a fonott bútort. Székfaragók, székkötők egyesével, párosával indultak a sárközi falvakba, akárcsak a fazekasok lábasaikkal, tányérjaikkal és korsóikkal. A mórágyi fazekasok sajátos stílusú edényművességet alakítottak ki a sárközi vásárlók ízlésének megfelelően. A települést a 18. században telepítették újra. 1724-ben és 1784ben Hessenből és Pfalzból érkeztek református németek, először 36 család. Az ekkor készült edényeik még közvetlenül a szülőföld fazekas hagyományait, formakincsét és motívumait idézik. Az ünnepi alkalmakra gót betűs, feliratos tányérok készültek, használati edényeik között voltak a speciális funkciójú fennálló edények KOGUTOWICZ 1930, 92; 158. - Apró ellentétek természetesen voltak a szomszédos más nemzetiségű falvak között. Bálás István decsi bíró írta 1862. aug. 24-én: „...aug. 17e Sárközi Legényeknek Várdombi Kortsmában mutatások alkalmával az uttzán történt Lövések feladására nyomozott: Német Jósef nevű edgyik decsi csősz volt azon merész ki - a fel adott két puska lövést a kérdéses időbe tette légyen a Várdombi útszán." - TMÖL. A Szekszárdi járás főszolgabírójának iratai 1903/1862. - Melter Péter várdombi bíró levele a decsieknek 1862. szept. 8-án: „Tegnap délután, a decsi mulatók közül, Karácsony Sándor, az útszán helybeli Schmid Mártonnak nejét megtámadta, s keményen megtaszigálta, miért midőn Deutshh János és többen őt szóval kezdték dorgálni, elő vett a csizmaszárából egy két csöves pisztolyt, s ezekre szegezte. És miután őt e tettéért kérdőre vettem, s ő pisztolyát alattomba egy pajtásának titkosan át adva - „a német Úr Istenivel" s más ilyen és borzasztóbb káromkodások közt, mindent mit véghez vitt, tagadott: képtelen voltam őt letartóztatni. " - TMÖL. A szekszárdi járás főszolgabírójának iratai 2044/1862. - A várdombi elöljárók levele a pilisiekhez 1870. júl. 21-én: Keresték a szarvatlan, herélt birkát, a nyomok a pilisi hegyre Asztalos Sándor tanyájához vezettek, „hol egy kevés gyapjút, köldököt és a juh szájából egy darabot és a földön vért találtak, belépvén a présházba ott egy serpenyőben mintegy másfél font hús, mellette a nyaktól és az egész fejről a bőr, nem külömben egy dézsában véres víz találtatott, melyek mind az elöljáróságnál vannak, a bőre, mint saját juha bőrére a tulajdonos azonnal ráismert. " A présházhoz érve leteperték Asztalost, ahogy az egyik tanú elmondta: „Ő a verekedésre ment oda, látta, hogy a németek rá térdeltek Asztalos Sándorra, össze akarták kötözni, s amiért azt mondta nekik, hogy ne bántsák, ötét is bántalmazni akarták, arra is tanú, hogy ott volt Asztalos présházánál akkor is, amikor Asztalos felesége Nyékről a birkahúst meghozta, mint egy 3 font lehetett. " - TMÖL. A szekszárdi járás főszolgabírójának iratai 1106/1870. SZILÁGYI 1996, 279. 303