Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 25. (Szekszárd, 2003)

Balázs Kovács Sándor: Nemzetiségi együttélés. Kölcsönhatások és ellentétek a sárközi magyarok és a körülöttük élő nemzetiségek (németek, szerbek) kapcsolatrendszerében

is. Fazekas termékeik a völgységi német falvak és a hartaiak számára készültek. Később elsősorban a református sárközi magyarság és Váralja volt a díszes mórágyi tányérok, tálak vásárlója. A mórágyiak parasztfazekasok voltak, csak az év egynegyedében folytatták mesterségüket. A korai századokban konyhaedényeket is készítettek: szűrőtálat, fazekat, korsót, lábast, köcsögöt, de készültek itt kályhaszemek is, tűzálló földből. Ugyanakkor a folyatott engóbos, 18. századi edénytöredékek a dísztálak meglétét is bizonyítják. A legkorábbi ismert mórágyi tányérok és bokályok az 1830-as évekből származnak és fehér alapszínűek. Az 1860-as évektől kezdve azonban, a vörös és fekete szín vált jellemzőjükké. Az 1880 után leginkább a szekszárdi fazekasok műhelyéből kikerülő kerámiáknak azonban már csak díszítése, motívuma volt mórágyi. A falubeli fazekasok felhagytak a mesterséggel, s áttértek a sokkal jövedelmezőbb szarvasmarhatartásra, hogy szívós munkával megteremtsék a gazdasági alapját annak a folyamatnak, melynek során unokáik felvásárolták a szomszédos sárközi falu, Alsónyék határának nagy részét. A sárközi bútor összefoglaló elnevezése a Sárközben használt népi asztalos bútoroknak. Olyan bútorstílust jelöl, mely nem a Sárközben készült, de itt használták és egységes stílusjegyeket hordoz. Ide szokás számítani a 19. század első feléig divatozó komáromi ládát, melynek nem egy példánya utólagosan alátoldott fiókrésszel nagyobbítva, illetve helyileg átfestve maradt fenn. A 19 században a Sárköz fő bútorközpontja Szekszárd és Baja volt, de kedvelték a Hartán készült ágyakat, és tágabb értelemben ebbe a körbe tartozik a faddi és váraljai bútor is. Hartán és Váralján elsősorban német asztalosmesterek dolgoztak, ez a feliratok helyesírásán is meglátszik. A váraljai bútor alapszíne sötétkék, ezen, illetve a fehér, sárga vagy piros mezőkön tarka virágozással (amely főként sajátos, tömött csokrokból állt). Jellemzőek a változatosan kialakított padok, sokszor magas orommal (tornyos padszék), az ülés alatt polccal, kis fiókokkal. A bútorok, - melyek anyaga puha fenyőfa, forma és díszítmény tekintetében megfelelően tükrözték a kor ízlését. Természetesen legtöbb közöttük a láda. A nagyobb méretűek fehérneműs, ruhás ládák voltak, a kisebbek pedig ékszerek, főkötők stb. tárolására szolgáltak. Ugyanazok a kompozíciós elemek szerepeltek a padok, tékák, fogasok, ágyak díszítményeinél, de a felület arányai természetesen mindig meghatározták azok elrendezését. A festett kazetták, - melyeknek nagyságát és számát a bútor méretei szabták meg, - a tárgy formájához alkalmazkodóan, vízszintes vagy függőleges irányban nyújtottak. A leggyakoribb a kétmezős, szimmetrikus elrendezés, ahol a díszített felület élénk színét, erőteljes kontúr választotta el az alapszín mély kékjétől. A növények szárára fő- és mellékmotívumként fűződtek fel a rózsák, tulipánok, levelek, melyek fekete, zöld, kék és piros színnel festettek. A díszítőelemeket fehér és színes pettyezés kísérte, emelte ki a kontúrvonalak mellett. Az egységesen sötétkép alapot leggyakrabban okkersárga vagy fehér, esetenként piros „kazetták" színesítik, megfelelő ritmusban váltakozva. A név és a festett mezők között maradó helyre került, a ládákon a tulajdonos férfi vagy nő neve látható, a padokon, ágyakon, széken pedig általában a házaspáré. Esetleg a kazetta el is maradhatott, s a növények és virágok csupán sordíszként kerültek a keskeny, hosszú bútordarabokra. A ládák, tékák zárját szintén díszítés koszorúzza. A hartaiak kelendő tárgya nem a láda, hanem az ágy volt. Átvéve a díszágyneműhöz való jellegzetes komáromi ágyak kialakítási módját, a hartai készítők, úgy látszik, főként a munkaigényesebb - és bizonnyal jelentősen drágább - „lófejes" ágyakkal arattak sikert. A Sárközön kívüli asztalos központok mellett számolnunk kell a helyben dolgozó mesterek munkáival is. A legjelentősebb decsi asztalos família a sváb származású Scherer család volt. Két nemzedékére emlékeznek, működésük, stílusteremtő képességük a 19. és 20. század fordulóján és az azt követő évtizedben készült bútorokon, illetve épületasztalos-munkákon követhető nyomon. Bútoraik közül a megismert formák: sarokpadok, tükrös szekrények, tálalószekrények, teljes háló együttesek a historizáló formaalakítás és díszítés alapján, a helyi ízlés elvárásainak hatása alatt képviselnek egyedülálló stílust. A famegmunkálás speciális ága az esztergályozás, a hengeres, gömbölyű formák, üreges testek előállítása volt. Az esztergályos készítette a 19. századig használt fa ivó- és étkezőedényeket (fakupa, fatál, fatányér). Faedényeken kívül rokkát, orsót, bútorrészeket, mozsarakat, csapot, csigát, dobozt, stb. is készített. Az esztergályosok készítették a német falvak jellegzetes „hosszú házainak" tornácoszlopait, és a hársfából esztergált, gyékénnyel bevont ún. sváb székeket. Ennek központja a Baranya megyei Ófalu volt, de a Tolna NAGY 1995, 488; NAGY 1996, 221. SÁFRÁNY 1977. 169-172. BALÁZS KOVÁCS - DELI 1999, 50. GYÖRGYI-SZOJKA 1999, 118-119. 304