Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 25. (Szekszárd, 2003)
Zentai Tünde: Tolna megyei épületek a Szabadtéri Néprajzi Múzeumban
A DÉL-DUNÁNTÚLI TÁJEGYSÉG A táj A Szabadtéri Néprajzi Múzeum VII. tájegységében Magyarország majd egynegyedének, a Balaton, a Duna és a Dráva által határolt területnek a bemutatására vállalkozunk. A Dél-Dunántúl a köztudatban Tolna, Baranya, Somogy megyét és Zala megye déli részét jelenti. A múzeumi tájegység tervét a tágabb értelemben vett mezotáj - a Dunántúli-dombság és a vele összefüggő Duna mente, a drávai síkság és a Muravidék déli része - kutatása alapján készítettem el. Bemutatási cél A hagyományos népi építészet, a lakáskultúra és a paraszti gazdasági üzem bemutatása, a legjellemzőbb tradicionális településformák keretében a népi életmód múzeumi körülmények közt lehetséges legteljesebb érzékeltetésével. A kiválasztott épületek és berendezésük a Dél-Dunántúl legsajátosabb kistáji kultúráit jelenítik meg egyegy telken. Az objektumok kiválasztásában fontos szerepet játszott az a szándék, hogy tükrözzék a régió nyugati és keleti felének a népi lakáskultúrában is megmutatkozó, a 18. század végétől mind jobban szembeötlő fejlődésbeli különbségek. A déli és nyugati faépítkező területen a 19. század második feléig fönnmaradt a kémény nélküli talpasház, a keleti sík vidékeken viszont már a 19. század elején általánosak a földfalú épületek. A múzeumi tájegységben a középkori hagyományú talpas-vázas, fústöskonyhás házakat a belső-somogyi (Csököly), a dél-zalai (Muraszemenye) és a nyugat-baranyai (Zádor) épületek képviselik. Az alföldi jellegű, újkorban kialakult földfalú, szabadkéményes, központi bejáratú házakat a Duna mentéről (Fadd, Őcsény), a Mecsekből (Hidas) és a Drávaszélről (Drávacsehi) választottuk ki. Rajtuk kívül megörökítjük a fejlődésbeli átmeneteket (szennai vertfalú, füstöskonyhás, fatornácos ház) és a német, valamint a bukovinai székely telepesek lakáskultúráját (Hidas) is. A dél-dunántúli középtáj népi építészetének elemzésére itt nem térek ki, mert részletes olvasható A parasztház története a Dél-Dunántúlon c. könyvben", amely a VII. tájegység létrehozása érdekében végzett alapkutatások eredményeit tartalmazza. Az építészetben tapasztalható időrendi eltérés a lakásberendezésben is megnyilvánul. A fústöskonyhás házterületen tovább fönnmaradt a középkori kézműves technikával előállított ácsolt, faragott keményfabútor, míg a keleti részeken már a 18. században terjed a festett asztalos bútor, és a komáromi asztalosság hatására - különösen a Duna mentén - a 19. században helyi asztalos központok (pl.: Faddon, Szekszárdon) jöttek létre. 2. kép: Duna menti táj a faddi holtágnál. (Fotó Zentai Tünde 2003.) 2 ZENTA1 1991. 238
