Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 22. (Szekszárd, 2000)

Gaál Zsuzsanna: Egy birtokos nemesi család válsága és felbomlása a 19. század második felében

Gaál Zsuzsanna Egy birtokos nemesi család válsága és felbomlása a 19. század második felében A tanulmányunk tárgyául választott família, a Dőry-nemzetség egykor Tolna megye legjelentősebb köznemesi családjai közé tartozott. Tagjai a Bezerédjek, Sztankovánszkyak, Perczelek és Csapók mellett a 18. század derekától a közélet meghatározó szereplői voltak. Magas rangú megyei tisztségviselőként, országgyűlési követként hosszú időn át formálták a helyi, sőt részben az országos politikát is. A család súlya, tekintélye a 18. század eleji tolnai megtelepedést követően folyamatosan növekedett, s a birtokszerző ősnek, Lászlónak köszönhetően a siker anyagi háttere is biztosítottnak látszott. A virágzó nemzetség azonban - osztozva a középbirtokos családok tömegeinek sorsában - a 19. század közepére mély válságba jutott. Egyre többen veszítették el - részben vagy egészben - őseiktől örökölt birtokaikat, korábbi megélhetési forrásukat, s kényszerültek arra, hogy más kenyérkereső foglalkozás után nézzenek. Az összeomlás azonban nem általános. A nagy létszámú famíliának volt számos olyan tagja is, aki sikeresen birkózott meg az átalakulással járó kihívásokkal, és elkerülte vagy eredményesen kezelte az összeomlással fenyegető válsághelyzetet. Tovább árnyalja a képet, hogy még a birtokukat vesztett családok egyes tagjai is nagyon különböző életutat jártak be, sorsuk látszólagos közössége ellenére is. Dőry Mihály és családjának históriáját végigkísérve tanulmányunkban mindenekelőtt a siker és balsiker gazdasági és mentalitásbeli okait, valamint a családi és társadalmi kapcsolatokat átrendező következményeit vizsgáljuk, annak reményében, hogy mondandónk a család történetén túlmutató tanulságokkal is szolgál. A gyarapodás korszaka A Dőry-család Sopron vármegyéből származik, eredetét a kora középkorig vezetheti vissza. A csáfordi várjobbágy ősök 1360-ban Nagy Lajos királytól nyertek nemességet, majd első birtokaik, Jobaház és Dőr után a 15. században vették fel a jobaházi Dőry nevet. A család egyik ága a 18. században Gömör és Borsod megyébe származott el, és Ferenc királyi főpohárnok révén 1741-ben előbb bárói, majd 1766-ban grófi rangra emelkedett. A grófi család azonban nem bizonyult elég termékenynek, hiszen mind férfi, mind női ágon rövidesen kihalt. (1822-ben illetve 1861-ben)

1 A tolnai ág megalapítója, Dőry László (1674 körül - 1720) a 18. század elején szerzett a megyében birtokot. Lipót császár 1701-ben Monoszterly Jánosnak, a rácok alvajdájának s katonai vezetőjének érdemei elismeréseként egy 12 pusztából álló gazdaságot adományozott.

2 Monoszterly az őt pénzével és udvari kapcsolataival támogató Dőry Lászlónak még ebben az évben átengedte az adománybirtok felét, majd 1720ban - Ladomány és Szárazd kivételével - sor került az eddig egyben kezelt birtok felosztására is. A Dőryeknek jutott Zomba, Tevel, Kisdorog valamint Szentgál. Még az osztozást megelőző évben Dőry László megvásárolta gróf Zichytől Odányt, majd pedig az állandó pénzzavarral küszködő Monoszterly-családtól Pusztapélt, Kovácsit és Patlant. Ezekkel a vásárlásokkal Dőry László 20.000 holdas gazdaság birtokába jutott. 1748-ban pedig a család az eddig vitatható jogcímen birtokolt uradalomra királyi adománylevelet nyert.

3 Az 1767-es úrbéri összeírás szerint a Dőryek arisztokrata családok birtokaival vetekedő nagyságú gazdasággal, 27.500 holddal rendelkeztek Tolnában, s ehhez járultak még a család soproni ősi birtokai.

4 A 18. század második felére lezárult Tolna újratelepülése, megszilárdultak a birtokviszonyok, újabb szerzésekre nem igen nyílott már lehetőség. A Dőryek számára sem, így a természetes szaporodás következtében a családon belül nagymértékű birtokosztódási folyamat indult meg. 1 RÉVAI, 1912. V. köt. 720. p.; NAGY, 1858. II. köt. 372. p. Magyar Nemzetségi, 1905. 193-201. p. lásd családfa 2. tábla. A családfát Dőry Endre készítette és bocsátotta a TMÖL rendelkezésére 2

HOLUB, 1974. 18. p. 3 ÉPPEL, 1988. 22-26. p. 4

GLÓSZ, 1991. 13. p. 277