Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 19. (Szekszárd, 1996)

Balázs Kovács Sándor: Protestáns etika – paraszti erkölcs

módjával gyakorolták, mert az érintettek sokszor igen hevesen reagáltak rá. Érthető a tartózkodás, hisz a lelkész mindenben híveitől függött, ők tartották el, adták össze létfenntartásához szükséges anyagiakat. A kutatók körében általánosan elfogadott az egyháznak az a nagy alakító hatása, amelyet korábbi évszázadokban gyakorolt a magyar nép szellemi életére és kultúrájára. Az is közismert, hogy a református parasztság életében jelentős szerepet kapott az egyházak helyi igazgatására felállított presbitérium. Az egyház vezetői azonban már a reformáció korai századaiban igyekeztek híveik életét a vallás tanítása szerinti elveknek megfelelően befolyásolni. Ennek érdekében a református egyház igen jelentős fegyelmező munkát végzett, viszont a presbitériumok megalakulása előtti időszakban az egyházközségek felett álló egyházmegye, élén az esperessel sokkal aktívabban vett részt az egyes községek egyházi fegyelmező munkájában, mint később, a 19. század folyamán. Az egyházmegyei gyűléseken, az ún. synodusokon tárgyalták az egyházmegyéhez tartozó falvak lelkészei által bejelentett bűneseteket. A felsőbb hatóságok másik bíráskodási és ellenőrzési alkalma a vizitáció volt, amikor is - évente egyszer - az egyházmegyei tisztségviselők kiszálltak, és a helyszínen vizsgálták meg a falvak erkölcsi állapotát, az eklézsia anyagi helyzetét. E korai időben a házassággal összefüggő ügyek az egyházmegyei fórum elé tartoztak, ezért a gyűléseikről készített jegyzőkönyvek zöme ilyen természetű: hűtlen elhagyás, házasságtörés, vadházasság, paráznaság stb. A 19. században, a külön egyházi szervezet, a presbitérium megalakulása után is nagy mértékben megmaradt az egyházi és a világi bíráskodó testület korábbi személyi összefonódása. A két testület illetékességi területének elkülönítése a fegyelmezés terén sem következett be. A presbitérium elé kerülő ügyek nagy része pl. veszekedés, harag, perpatvar, amely esetekben békéltető funkciót töltöttek be. Akad azonban adat arra is, hogy haragosok ügyét a falu gyűlése előtt intéztek el. Az illetékesség eldöntésében a paráznaság büntetésénél is bizonytalanságot tapasztalunk. Az esetek nagyobb részében a nem házas személyek paráznaságát a presbitérium büntette, a nősök paráznaságát pedig a bírák, de itt is vannak kivételek. Gyakori, hogy a megesett leányok csak azután mentek eklézsiát követni, miután a világi bíróság előtt már feleltek. Van eset, hogy egyházi és világi büntetést is kiróttak egyszerre. A presbitérium bizonyos esetekben az első fokú bíróság szerepét töltötte be. Ha a vétkesek nem jelentek meg, vagy ha nem fogadták el az ítéletet, az ügyet a presbitérium továbbadta a világi tanácsnak. Szembetűnő a presbitérium bíráskodási lehetőségeinek szűk volta. Maguk a presbiterek és a lelkész is tudatában vannak korlátozott lehetőségeikkel: gyakran kell kérniük ítéleteik végrehajtásához a községi tanács segítségét. Az eklézsiakövetésen kívül az intés, a figyelmeztetés és a dorgálás a kizárólagos eszközük. A büntetés fokozatai: négyszemközti megintés, a tanúk előtti megfeddés, a gyülekezet előtti dorgálás, ezek után az úrvacsorától eltiltás, gyülekezetből való kitiltás. A református egyház fegyelmező funkciója a 19. század harmincas éveiben már csak három bűnre korlátozódott: a káromkodásra, a lopásra és a paráznaságra, de a legtöbb esetben ezeket a világi igazgatás is büntette. E háromnak a büntetése is fokozatosan átcsúszott a világi bíróság, azaz a községi tanács illetékességi körébe. Az eklézsiakövetés során bűnbánatot tévő személyek jegyzékében legtovább mindenütt a paráznák szerepelnek. Amikor már minden más bűn büntetése átment a hatóság kezébe, a parázna személyeket még akkor is a presbitérium elé idézték, vagy ők maguk jelentkeztek. (Decsen még arra is van példa, hogy valaki 10 esztendő múltán jelentkezett bűneinek megvallására.) A világi hatóságok mindinkább kézbe vették a büntető igazságszolgáltatás munkáját, igyekeztek feleslegessé tenni az egyházfegyelmezést. A szolidaritás, mint alapvető" erény A faluközösség és az itt évszázadok során kialakult paraszti erkölcs alapvető erénye a szolidaritás, amit a kifelé való elzárkózás szükségképpen eredményezett. Ez abból a felismerésből alakult ki, hogy másként nem tudták volna fenntartani életkörülményeiket. A tüzet csak együttes erővel olthatták el, az árvizek ellen is csak összefogással védekezhettek. Sőt a faluba betelepülni szándékozó új lakosokkal szemben támasztott követelmények is ezt a célt szolgálták. A feudalizmus kori magyar falu zárt közösség volt, az őslakosok közé akárki nem telepedhetett le. Annál is inkább megválogatták a betelepülőket, mert aki belső telekhez jutott, valójában részese lett a település osztatlan közösségi tulajdonának, a legelőnek, kaszálónak, erdőnek is. A faluba betelepedni csak az uradalom és a faluközösség együttes engedélyével és az elöljáróság előtti személyes megjelenés után lehetett, e procedúra tette teljes jogú falulakóvá a beköltözőt. „Piros Mihály Detsi Lakos Pilisi Lakos Vitéz Mihálynak Leányát Feleségül adván és Fiul magához fogatta. Melyben az Helység nem ellenkezik ha együtt lakások lehet, ha pedig egymással nem lakhatnának tutára adatik Vitéz Mihálynak, hogy Detsen se házhelye, se semminemű élelmére való Rét, vagy kert helyek az egy Ipájén kivül nem fog soha adatni." „Pilisi Dávid Jósef fia 8 A büntetések egyes fokozatairól részletesen ír: Balázs Kovács Sándor: „Nem viselem a remote életöt." Egy sárközi református presbiteri jegyzólcönyv feljegyzéseiből = Dunatáj 1980/1 37-48. Balázs Kovács Sándor: A presbitérium szerepe a sárközi parasztság életében = Dunatáj 1994/2-3. 65-74. Jávor Katalin: Egy 19. századi presbiteri jegyzőkönyv tanulságai = Népi kultúra - népi társadalom V-VI. 1971. 71-103. Illyés Endre: Egyházfegyelmezés a magyar református egyházban (XVI-XIX. században) Debrecen, 1941. 149. 9 Decs tanácsülési végzések 1793-1844. Szekszárdi Wosinsky Mór Múzeum Ethnográfiai Adattára - 1793. január 30. 301