Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 19. (Szekszárd, 1996)

Szilágyi Mihály: A szokások világa a német ajkú, református Mórágyon

Összefoglalás Ha néhány szóban kívánnám definiálni a tanulmányban részletezett mórágyi mentalitást, akkor azt mondanám: haszonelvűség - takarékosság - és a szolgalelkűség határát súroló béketűrés hatotta át évszázadokon keresztül. Persze, ilyen kristálytisztán jellemezhető népcsoport nincs! Minden arc mögött egy-egy titok rejtőzött. Ennek a titoknak a felfejtésére vállalkoztam évekkel ezelőtt, amikor a községi és egyházi iratokat tanulmányoztam, a még itt élő mórágyiakkal riportokat készítettem. A faluban eltöltött 20 évem emlékei ma is elevenen élnek bennem. Az egykor kétezernél több lelket számoló németajkú, református faluban alig 800-an laknak, közülük törpe kisebbség az „őslakosság", amely szülei, nagyszülei német nyelvét otthon használja s ápolja hagyományait. Mórágy sem volt egységes közösség, hanem több rétegű, sőt szembenálló érdekű, de ez korántsem zárta ki azt, hogy a béres, a cseléd és a napszámos familiáris közelségben és az osztálybéke idilljének bűvkörében éljen munkaadó parasztgazdájával. B. E. nem kis büszkeséggel elevenítette fel cselédlányi életét a két világháború közti évekből, amikor gazdasszonya folyton dicsérte munkabírását és egyedülálló, példamutató kukorica- és szőlőkapáló ügyességét. Őt állították példaként a kevésbé rátermett napszámos asszonyok elé, akik törékeny alkatán elmélázva azt mondogatták egymás között, hogy: „Tesz arvö Kint észt pei ténö khá halvö kila Szalc!" (Ez a kislány sem eszik meg egy fél kiló sót ezeknél!). B. E. nem tekintette kizsákmányolásnak, hogy iszonyatos tempót kellett diktálnia a kapáló napszámosoknak. Inkább azt emlegeti, hogy abban a két parasztgazdaságban, ahol 12 éves korától cseléd volt, megtanították a mezőgazdasági munka minden mozzanatára. „Mit tanultam volna meg anyámtól? - A szegénységet? Hiszen még egy varrógépe sem volt! - Minden év végén egy pár klumpát, egy kilogramm gyapjút és 20 pengő készpénzt kaptam. Ennél többet senki nem kapott a faluban egy évre!" S a lehető legtermészetesebb hangon bölcselkedett: Isten őt a társadalmi ranglétra legalsó grádicsára állította, ahol a napszámosok, kőbányai munkások tarka egyvelege szorongott. Felettük a törpebirtokosok (kisházasok) népes csoportja, legfelül egy tucatot alig meghaladó telkesgazda (földmíves, paraszt) trónolt, akik az egyházat és a politikai községet vezették, ledolgozás ellenében kölcsönt nyújtottak. Igaz, hogy a szegény irigye volt a gazdagnak, de bölcsen „belátta", hogy akárcsak a galambok a galambdúcnál, társaiknál gyülekeznek, éppúgy a pénz, a vagyon is a csekély számú gazdag embernél gyűlik, gyarapodik. Értékítéletében első helyen állt a vagyongyarapítás, megelőzve a komfortos lakást, a gyermekek továbbtanulását. Legféltettebb munkaeszköze az igásjószág, előbbre való az embernél. Takarmányozására és gyógykezelésére nem sajnálja a fáradságot és pénzt. Ha megözvegyül, siet újranősülni: az árváknak anyára, a gazdaságnak női munkaerőre van szüksége. Válni készülő nejét a református presbitériummal visszahozatja, ha az a munka dandárjában szökik el otthonról. Tiszteli vezetőit, a megtermelt javakat takarékosan kezeli. Elve: „Mit ér a sok munka, a gazdag aratás, ha nem járul hozzá okos takarékosság." Mivel Mórágy gazdaságilag művelhető határa szűk, a paraszt igyekszik minden megvehető földparcellát megszerezni, s elmegy a Sárközbe is az eladó földekért. A szürke hétköznapokat felváltó pirosbetűs ünnepeken, kiváltképp a búcsúban szertelenül mulat, de nem korhely. A falu szegényeiről intézményesen gondoskodnak, munkát, kenyeret adnak a rászorulóknak. Rokonságtartók, kalákában építik fel egymás lakóházát. Vasárnap az apa vezetésével felkerekedik a család és elmegy abba a templomba, amelyet óriási áldozatvállalással, akárcsak az iskolát, orvosi rendelőt és postaépületet építtetett. 85 Mórágyi református egyház presbiteri jegyzőkönyve, 1877. június 10. 295