Vadas Ferenc (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 17. (Szekszárd, 1992)
V. Kápolnás Mária: Kísérlet a moldvai csángók hazatelepítésére
A bukaresti követség adatai szerint 1942 februárjáig 104 hazatérési igazolványt adtak ki moldvai csángóknak, de - bemondás szerint - közülük 17 egyedülálló személy, valamint 32 családfő 119 családtaggal távozott Magyarországra. Az ottmaradtak egy része lemondott román állampolgárságáról, földjét, házát eladta, s igen nehéz helyzetbe került. A követség felszólította őket, hogy lehetőleg maradjanak otthon és román állampolgárságukról semmiképpen se mondjanak le, mert a hatóságok nem engedik ki őket a határon. Már az üzenet továbbítása is nagy nehézségekbe ütközött, mert a falvakba a fennálló utazási korlátozások miatt jóformán lehetetlen volt eljutni. 27 A Fogadjisten telepen elhelyezett 40 moldvai csángó családról (158 fő) Szabados Mihály, a hazatelepítési kormánybizottság tisztviselője készített összefoglaló jelentést. 28 Április 4-én 12 család (50 fő) érkezett. A korábban elhelyezett családok már pénzben kapták az ellátási költségeket. Az összeg nagyságával elégedettek voltak, a szükséges élelmiszereket a telepen meg tudták venni, csak a napi 20 dkg-os kenyérfejadagot kevesellték. Az újabban érkezettek közétkeztetésben részesültek, mindenki annyit ehetett, amennyit csak akart. Szabados Mihály összehívatta a moldvaiakat és elbeszélgetett velük. Meglepetéssel tapasztalta, hogy „egészen rendesen, érthetően, folyékonyan beszélnek magyarul". Szókincsük ugyan kicsi volt, de azt jól használták és aránylag kevés idegen szót kevertek bele. Viszont magyarul írni-olvasni talán senki sem tudott közülük, ezért mielőbb szükségesnek tartotta elkezdeni tanításukat. Egy kántort is hoztak magukkal, aki a katolikus énekeket már csak románul tudta. A nők és a férfiak is saját maguk készítette - többé-kevésbé már elrománosodott - háziszőttes ruhákat viseltek. Állítólag a férfiak kieresztett ingelejével lehetett megkülönböztetni őket a románoktól. A nők szoknya helyett „katrincát" viseltek. Szabados úgy találta, hogy a kisebb gyerekek nem értettek magyarul, ezért utasította a családfőket, hogy itt most már csak magyarul beszéljenek. A csángó gyerekek akkor még nem jártak iskolába. A telepen mindössze két tanítónő foglalkozott velük, ezért kérte még két tanerő kinevezését. A Gaiceána-ból hazatért családok otthon búzát és egyéb gabonaféléket, kukoricát termeltek. Közepes termés esetén egy hektár földön 12 q búza, illetve 12 q szemes tengerijük termett. Általában minden családnak volt kisebb-nagyobb, direkttermő fajtájú (delavári, noah, otelló) szőlője is. Ezek hozama jó volt, mert pl. 20 prazsinán (28 prazsina=0,5 nektár) 200 dicca (hektó) bor termett. A moldvaiak 8 községből érkeztek: Gaiceána, Vladic, Klézsa, Valeni, Onest, Piatra Neamt, Pustina, Fantanelle. Ez utóbbiból csak egy család jött, ők is azért, mert a feleség Gaiceánából származott, ahonnan a legtöbben jöttek. Közlésük szerint falvaik hegyes-dombos vidéken fekszenek, ahol 4-500 méter magas hegyek vannak. Vetni is csak kézzel lehetett, vetőgéppel nem, mert a vetések is a hegyoldalban voltak. A határon sem ingóságaikat, sem gazdasági felszerelésüket, sem pénzüket nem hozhatták át. Akik ezt megkísérelték, azoktól a határon elvették értékeiket. Az áttelepültek elmondták, hogy falujukban még mások is kaptak hazatérési igazolványt, és sokan felkészültek az útra. Valamennyiüket László Antal prédikációi biztatták fel a hazatérésre. Azt állították, hogy a románok mindenkit megfenyegettek, hogy „most tavasszal minden férfit ki fognak vinni a szovjet-orosz frontra, hogy ott pusztuljanak a magyarok, majd leölik őket". Magyarkanizsa város a moldvaiak fogadására 66 házat hozatott rendbe a dél284
