Vadas Ferenc (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 12. (Szekszárd, 1984)

Bácskay Erzsébet–T. Bíró Katalin: A lengyeli lelőhely pattintott kőeszközeiről

' ,.-•-•- • 6 említ 1328 db „szabálytalan szilánkot", melyek - figyelembe véve az általa közölt többi eszköztípus relatíve kis mennyiségét (kivéve a 2024 db pengét), jelentheti azt, hogy a lelőhelyen intenzív műhelytevékenység folyt. Mivel azonban az általunk vizsgált anyag alapján ennek ellenkezőjét kellene feltételeznünk, jelenlegi ismereteink alapján ezt a kérdést nem tudjuk eldönteni. Az általunk tárgyalt anyagra tehát csak részben mondhatjuk jellemzőnek a nyersanyag-takarékos felhasználására irányuló törekvést - s ez valószínűleg csak a távolabbról származó nyersanyag felhasználásával kapcsolatban igaz. S bár igaz, hogy gyakoriak a több tájolású magkövek, s jelentős a magkőmaradékok és -forgácsok felhasználása is, más téren inkább bizonyos „anyagpocsékolás" figyelhető meg, mégpedig a pengemagkövek felhasználásakor. Az általunk vizsgált anyagnak ugyanis jellegzetessége, hogy sok eszköz előállításakor a kiindulás nem a magkőről leütött penge, hanem egy magkő- „szelet"; a feldarabolt magkő szögletes, több penge-negatívos részei. Eddig ezt a jelenséget nagyobb mértékben csak a lengyeli kultúra néhány lelőhelyének anyagában (Aszód, Mórágy) figyeltük meg, de legerősebben itt Lengyelen. A magkő-szeletekből készült sok vakaró, csonkított eszköz, sőt „pengének" tűnő eszközök is - mivel ezek a szeletek lehetnek egészen keskenyek -, „pengeszerűek" is. Vannak olyan vakarok az eszközkészletben, melyek alakja olyan nyilvánvalóan őrzi a magkőszelet formáját, hogy szinte külön „típusnak" tekinthetők (ezeket neveztem magkőszelet-vakaróknak - ld. ott). A többieknél ez inkább technológiai jellegzetesség, az eszközöknek inkább csak a vaskosságát befolyásolja. A magkövek intenzív felhasználását jelzi még a magkőszegélyek „kihasználása" is; előfordul, hogy ezekből vakaróféleségeket alakítottak. A magkőszelet-felhasználással függ össze az a - eddig szintén csak lengyeli kőeszköz-anyagon megfigyelt -jelenség hogy egy, az eszköz síkjára merőleges magkő-részt hagynak meg az eszközön, rendszerint annak egyik oldaléle mentén. A lengyeli kőeszköz-anyagban ez ha számszerűleg nem is gyakori, de feltűnő. Elsősorban vakarókon fordul elő. Előfordul, hogy meredek, tompításszerű retussal is ellátják. Nagyon gyakori a csonkítás ill. a csonkításszerűen meredek retus. Sok rövid és hosszú pengevakaró munkaéle csonkításszerűen meredek, sokszor a csonkított pengéktől nem is lehet elválasztani őket; különösen ha a vakaróél csak kevéssé ívelt. A csonkításnak - vagy még helyesebb ha meredek distális megmunkálásnak nevezzük - egészen extrém esetei is vannak; így jönnek létre pl. „orros" eszközök (vakarok, sőt pengék is), ill. „homorú csonkítás" (két „orral" vagy csúccsal). A tompítás sokkal ritkább, hegykiképzésnél (pl. a fúróknál) ill. fok-kiképzésnél(?) használták. Végül itt kell ismét megemlíteni a 2. ábra 1. és 2. lévő fűrészek ill. az extrém eszköz „csipkézett" fogazását, mely ismereteink szerint másutt nem fordul elő. Wosinsky M. meghatározása szerint a lengyeli lelőhely kőeszköz-anyagában (nem számítva a 262 db obszidián eszközt, melyeket nem választott szét pengékre és magkövekre) 415 db magkövön kívül 2024 kés, 569 vakaró, 21 fúró, 52 keresztélű nyílhegy, 18 „rhombusz-alakú" nyílhegy, 18 db rézsútosan hasogatott nyílhegy és 1 db „gondosan csonkított, háromszög alakú nyílhegy" van, - az említett 1328 db szilánkon kívül. Az általunk vizsgált kőeszköz-anyag összetétele lényegesen más. Késeken Wosinsky minden valószínűség szerint általában „pengéket" ért, illetve olyan szilánkokat, melyeket késszerűen használhattak. Az általunk vizsgált anyagban nem ezek alkotják a legnagyobb csoportot, hanem a különféle vakarok; az egész 48