Vadas Ferenc (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 12. (Szekszárd, 1984)

Vadas Ferenc: Faddi dohány

34 Szedésre a legideálisabbak a kora reggeli órák, hacsak nincs harmat. Ha a levelek vizesek, megvárják, míg fölszárad. Azt tartják, hogy a harmatosán tört vagy közvetlen az eső után szedett levelek ződre száradnak, nem lesznek szép színűek. Ha munkatorlódás vagy egyéb ok miatt reggel nem tudnak törni, akkor inkább a késő délutánt választják, de melegben nem szednek, mert ilyenkor a dohány lankad és összeragad. Maga a szedés úgy kezdődik, hogy a kaccsánál letört, lepattantott levelek először marék-ba., majd nyalábok-ba. kerülnek. (A nyaláb az a mennyiség, amely a szedő kezében, ölében, hónalja alatt elfér.) A nyalábokat a föld szélére, ha erre nincs mód, a föld végére előre kiterített lazsnak-okba. teszik. Alazsnakokba a nyalábokat hegyükkel befelé fordítva úgy rakják köralakban, hogy kössék egymást, meg se sérüljenek, szétesni se tudjanak. Az így elkészített dohányhalom neve: batyu. Alja méternyi sugarú kör, a fölseje ennek felére szűkül, magassága 60-70 cm. Ezek után már nincs más hátra, mint hogy a lazsnak szemben lévő sarkait összekössék - erre rendszerint csak a törés végeztével kerül sor -, kocsira rakják és hazaszállítsák. A dohánylevelek köztudottan zsírosak, a zsír a vele dolgozók kezére, ruhájára, mindenére rátapad. A kézről is épp elég a zsírt lemosni, a jó ruhát meg tönkre is tenné, ezért a szedéshez olyan öltözéket használnak, ami csak erre alkalmas, másra már nem jó. A szedők, ha nem keresztbejárnak, egyszerre csak egy-egy pásztátfognak maguk elé, az első alkalommal rendszerint csak azt, amelyet elsőként ültettek, de a későbbiekben is csak szakaszosan, pasztánként haladva törnek. 15. Kihúzott dohánykóró 298