Szilágyi Miklós (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 10-11. (Szekszárd, 1982)
Szilágyi Miklós: Az „ősi ártéri gazdálkodás” elméletéhez
sa más irányba tereli, addig vízmentes mélyedésekben tartóztatja meg a kiáradt vizet. Még azzal sem számoltak - s ez bizonyítja leginkább a tervszerűség viszonylagosságát -, hogy az általuk kezdeményezett, s nagy munkával véghez vitt „vízépítés" milyen távlati hatású lesz a saját határukban. Mert a Mirhó-gát „a Nagykunság-vidéket sikerrel megvédte a Tisza áradásaitól", de „1787-től kezdve elsősorban már... a vízért keseregtek a nagykunságiak. Egyre több panasz hangzik el a kiszáradt terület »szikes volta« és »hasznavehetetlensége« miatt 17 ." Vagyis a korai szabályozási kísérletek mindegyike csak a tervszerűség viszonylagossága, a szükségszerűen bekövetkező érdek-összeütközések példájaként idézhető. A REKESZES TAVAK A HÓDOLTSÁG KORÁBAN Azt igyekeztünk bizonyítani, hogy a mocsarasodás, a táj „elvadulása" az egyéni érdekű szabályozásoknak is következménye volt. Nem elégedhetünk meg azonban ezekkel a közvetett bizonyítékokkal, ha a vízgazdálkodás „virágzásának" és „hanyatlásának" időrendjét akarjuk felderíteni. Az „ősi ártéri gazdálkodás" elmélete annyira egyértelműen a török hódoltság korához kapcsolja a halastavak (piscinak) pusztulását, hogy meg kell kísérelnünk a hódoltsági terület halászatának jellemzését is. A publikált török források eléggé hézagosak, arra azonban elegendőnek látszanak, hogy a halastavak változatlan jelentőségét bizonyítani tudjuk. Hogy a tavak ártéri tavak voltak, nem lehet kétséges, hisz jó néhány tó neve évszázadokon át adatolható, s így a XVI. századi „halastavat" lokalizálni tudjuk. Az ártéri tavakban folyó halászat módjára és jövedelmezőségére csak következtethetünk ugyan a defterek adataiból, de meglehetős biztonsággal, ha abból indulunk ki, hogy a török adminisztráció nyilván a halászat megadóztatásakor is átvette a kialakult magyarországi joggyakorlatot 28 . Az ilyen következtetés nem vezethet labilis eredményre, hiszen Werbőczy rendkívül körültekintően határozta meg a halászóvizek értékkülönbségét, részben a halászati módnak, részben a halászóvíz jellegének különbözőségével értelmezvén azt. A Tripartitum egyenlő értékűnek, egyformán a legértékesebbnek mondja a vizafogó tanyákat ésagyalmostavakat (morotvákat): ha számbavehető rendszeres jövedelmük nincs, 50 gira becsértékűek. Nem vitatható, hogy a „Dunán, Tiszán, Száván és Dráván levő egyéb halászatot, melyet »Tanyának« hívunk" szövegű körülírás csak a vizafogó helyekre vonatkozhat, hiszen ez utóbbiakra nincs külön utalás a törvénykönyvben 29 . A középkori vizahalászatjövedelmezőségét, és a vizafogó szerkezetek megépítésének, karbantartásának költséges voltát ismerve 30 fogalmat alkothatunk a legnagyobb halastavak jövedelmezőségéről is, s közvetve arról is, hogy e nagy morotvák karbantartása a vizafogó tanyákéhoz hasonló „beruházást" kívánt. Az áradások és a halászati haszonvétel összefüggését bizonyítja, hogy Werbőczy a „tanya" illetve „nagy-morotva" értékéhez képest jelentéktelen vizek becsértékét meghatározva is csak tavakról és halfogó rekesztékekről emlékezik meg, a folyó halászatával nem foglalkozik. A 5> kisebb halastavakról" szólva megkülönbözteti a „kifolyó és el nem apadó", illetve a „ki nem folyó, és szárazság idején elapadó" tavakat, s az előbbieket kétszeres értékűre becsüli (10 gira - 5 gira). Talán az ilyen körülírások a patakok felduzzasztásával kialakított 27 Szabó Lajos, 1973. 156. 28 Hegyi Klára, 1976. 103. a török adórendszeréről általánosító érvénnyel fogalmazta meg: „Az új urak - úgy látszik - gondosan tanulmányozták elődeik adóztató szokásait, s a zökkenőmentes átállás érdekében több ponton ezekhez igazították a maguk rendszerét." 29 Kolosvári Sándor - Óvári Kelemen, 1897. 218-219. 30 V. ö.: Takáts Sándor, 1897. 425-445, 485-509; Alapy Gyula, 1933. passim; Khin Antal, 1962; Sugár István, 1979. 304
