Szilágyi Miklós (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 10-11. (Szekszárd, 1982)
Szilágyi Miklós: Az „ősi ártéri gazdálkodás” elméletéhez
Az ilyen adatok értékelésénél két szempontot mindenképpen figyelembe kell vennünk. Egyrészt a kettős adózás hódoltságszerte eléggé általános gyakorlatát 5 ". Atiszanánaiaktól pl. -jóllehet az 1552-es hadjáratkor elpusztult a falu, s csak néhány év múlva népesedett újra - a hetvenes években is a halastóból származó zsákmány kétharmadát a püspökség megkövetelte 56 . Másrészt a folyó menti falvak lakóinak azt az igyekezetét, hogy ahol lehet, letagadják a víz 'halastó'jellegét, ha ezt ketteddel akarta a török adóztatni. Káldy-Nagy Gyula tanulságos adatot idézett a halastó és a folyószakasz - vagyis a halketted vagy haltized - „összetéveszthetőségére" 57 . A budai beglerbég és a defterdár 1573-ban a következő utasítást kapta a szultáni udavartól: „Máma falu lakosai magas udvaromhoz embert küldtek és tudatták, hogy falujuk határában a Tisza folyó egyik ágában való halászásért a vilajet defterében haltized jegyeztetett fel, de a szolnoki eminek Haszán hoddzsa és Dzsáfer és Abdi, miután a vilajet defteré szerinti haltizedet beszedték, az általuk fogott hal felében beszedésével is minket sanyargatnak". A porta állásfoglalása (nézzék meg a deftert, s ha tizedet jegyeztek fel, csak azt szedjék), azt sugallja, mintha csak az adószedés egyszeri jogtalansága miatt mentek volna el a mámaiak a legmagasabb fórumig, ahol el is ismerték igazukat. Az egyszeri „igazságszolgáltatásnak" azonban vajmi kevés a jelentősége, hiszen a döntés a vízrajzi viszonyok és a magyarországi halászati gyakorlat ismerete nélkül fogalmazódott. A mámaiaknak tudniuk kellett, hogy a helyi viszonyokat és a halászati gazdálkodást jobban ismerő adószedőnek volt némi igazsága, amikor a folyó mellékágát 'halastó'-nak minősítette, hiszen a magyarországi 'tavak'jó része ilyenjellegű természetes víz volt. Nem engedhették viszont, hogy ez a megítélés szempontjából vitatható határeset „precedenst" teremtsen; nem engedhették, hogy „átértékelési folyamat" kezdődjék, s a hasonlóan gondozott természetes vizeket 'halastó'-ként adóztassák. A hódoltságkori haladóból levonható következtetések -jól tudjuk - akkor lennének bizonyító erejűek, ha adataink végig a XVI. és XVII. században folyamatosak lennének. A XVII. században azonban sokkalta lazább volt a törökök adóügyi adminisztrációja, s mind általánosabban egy összegben rótták le adójukat az egyes falvak 58 . Nyilván a források gyérülése vezette el Reizner Jánost is annak kijelentéséhez, hogy „a török hódoltság alatt lassanként elpusztultak a halastavak, s halbőséget már csak a nagyobb áradások alkalmával észleltek, mert az apadás beálltával a halak legott a mederbe menekültek, hol a halászat már nehezebb és fáradtságosabb volt. Ehhez hiányoztak a nagy hálók, a kellő számú dereglyék s más eszközök, s így a halászat felettébb gyarlón jövedelmezett" 59 . Ez a következtetése a XVI. századi defterek idézését követi, de a török kori pusztulás, általános elszegényedés történetírói szempontján túl az adatok nem igazolják jogosságát: a defterek igen fejlettnek mutatják a szegedi halászatot. Különösen nem lehet tehát a XVII. századi „pusztulásra" is előreható érvényük! Ismerjük ugyanis a szegedieknek, tápaiaknak, martonosiaknak a királyi kamarával folytatott XVII. századi levelezését: ajándékképpen -jelképes haladóként - rendszeresen, és korántsem csekély mennyiségű halat szállítottak e helységek lakói Pozsonyba. Amit küldtek, jórészt minőségi zsákmány volt, s ennek megszerzéséhez viszonylag fejlett eszközökkel - nagyméretű és erős kerítőhálókkal - kellett halászniuk. Azt sajnos nem tudjuk meg a levelekből, hogy milyen eszközökkel halásztak, hiszen soha sem panaszkodtak a szükséges eszközök hiánya miatt. A mentegetőzés és panasz egyébként elég gyakori: 1638-ban a szegediek azért voltak szűkében a halnak, mert alig volt áradás. Amit küldhetnek, abban a vízben fogták, melyet a törökök tilalomban tartanak, s ezt csak egyszer, 55 L. erről Hegyi Klára, 1976. 213-223. 565OÓÍ Imre, 1975. 486. 57 Káldy-Nagy Gyula, 1970. 42-43. 58V. ö.: Hegyi Klára, 1976. 102-118. 59 Reizner János, 1900. III. 477-478. 308
