Szilágyi Miklós (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 8-9. (Szekszárd, 1979)

Tanácskozás a népviseletről - G. Vámos Mária: Szakály női viseletének alakulása az 1880-as évektől a II. világháborúig

máig fennáll. Maga a viselet azonban — beleértve a fejviseletet is — lényegesen megváltozott. A következőkben megkísérlem felvázolni a szakályi női viselet egyes fejlődési szakaszait, felsorolva azoknak legjellemzőbb jegyeit. Először a ruhák anyagát vizsgáljuk meg. Legkorábbi megbízható adataink — melyeket korabeli fényképekkel is illusztrálni lehet — az 1880.-as évekből vannak. A felvételek arról tanúskodnak, hogy ebben az időben ünnepnapokon már általános volt a selyemből készült ruha. Sajnos a köznapi élet eseményeiről és így a viseletről sem maradtak fenn fényképek. Ebben az esetben csak a visszaemlékezések nyújthatnak támpontot. Mind a ruhák anyaga, mind azok díszítményei gyáripari termékek. A szemfüles zsidó boltos — „Rónai úr" — a szakályi boltba is meghozatta mindazt, amire az öltözködéshez, a ruhák díszítéséhez szükség volt. 83 éves varrónő adatközlőm szerint: „Ebbe a botba a világon minden vót. Koszorúk, a születéstű a férhőmenésig, itt selemkendő, minden vót." Az öltözködés során először az ing (ümög) kerül a felsőtestre. A múlt század végén az ing módosabb helyen ünnepre már gyolcsból készült. Köznapokon még általánosan hordták a vászoninget. Ezek az ingek rövid derekúak, rövid, bevarrott ujjúak, nyakuk magasan — üveg vagy pléh gombokkal — záródik, gallérjuk nincs. Hónuk alá a kényelmet biztosítandó toldást, pályhát varrtak. A köznapi vászoning elejét apró hosszanti tűzésekkel, úgynevezett mizlikkal, az ünnepit a mizlin kívül még megszedett gyári csipkével, valamint keskeny pirosmintás pántlikával, úgynevezett margitdísszel díszítették. A vászoningek ujjának szélére kézzel horgolt, a gyolcs ingére gépi csipke, úgynevezett slingölés került. Az inget az alsószoknyába belekötötték. Ezek az alsószoknyák, melyekből 8-at, 11-et vettek magukra, két részből készültek: alul egy 10 szélből álló arasznyi fodor, fölötte derékig 5—6 szélből varrták az alsószoknyát. Az alsó fodros részt kikeményítették, redbe szedték, jól kivasalták. Ez a szabásmód, valamint a keményítés biztosította a kívánt forma elérését. „Az vót a szép, ha jó kiállósak vótunk." A péntők tetejére került a majdnem bokáig érő felsőszoknya, amely ünnepen mindig selyemből készült. Sötét tónusú, többnyire — még fiatalok esetében is — fekete, egészen apró piros virágokkal. Aljára koptatóként kefezsinórt varrtak. Minden szoknyának megvolt a maga köténye és réklije azonos anyagból. A kötény csak félszél, teljesen egyenes, a szoknyával azonos hosszúságú vagy valamivel hosszabb, szélén körbe fekete csipke, valamint fekete fiitteres, pikkeles dísz. Kötője színes szőrfűző, melyet hátul egyszer keresztbe vettek és elöl megkötötték. A rékli, melyet ekkor kötényen és szoknyán kívül viselnek, teljesen testhez álló frakkos szabású. Ujja szűk, gallér nélküli nyaka színes üveggombokkal magasan csukódik. Különböző zsinórokkal, csipkékkel és flitterrel díszítették. Köznapokon csak a legalsó péntő fehér, a többi színes. A szoknya nyáron többnyire festő, télen barhent (pargett). Felsőtestükön csak ing volt, azaz rétümög jártak. Ez a divat járta az 1880-as évektől körülbelül az 1920-as évekig. A mai 80 év körüli asszonyok azonban emlékeznek arra, hogy fiatal korukban édesanyjuk vagy anyósuk korosztálya körében még egy fajta ünnepi viselet létezett. Néhányan úgy öltöztek akkoriban templomba menet, hogy fekete selyemszoknyához úgynevezett trottyosujjú fehér inget vettek, ehhez sötétebb selyemből derékig érő szűk pruszlit, fejükre fehér kendőt, elibük fehér kötényt kötöttek. Vállukra nyakban összeráncolt, úgynevezett tüángli, mások szerint kasmirkendőt terítettek, mellükön keresztbe vették és hátul a derekukon 16 Balogh Ádám Múzeum évkönyve 241