Szilágyi Miklós (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 8-9. (Szekszárd, 1979)

Tanácskozás a népviseletről - G. Vámos Mária: Szakály női viseletének alakulása az 1880-as évektől a II. világháborúig

megkötötték. (A tilángli tüll-szerű, magában mintás anyag, a necc függönyökhöz hasonlítható.) Akik erre a viseletre még vissza tudtak emlékezni, ilyenben már nem jártak. A női viselet alakulásának második fázisa 1915 körül kezdődött, és nagyjából a II. világháborúig tartott. 1915-től 30-ig a változás szerény, nem lényegi. Ettől kezdve azonban az átalakulás rohamos, míg végül megjelennek mindazon jellemzők, amelyeket a szakályi viselet ma is hordoz. Mi történt hát 1915 és 30 között? Az első változtatást egyik adatközlőm az alsószoknyán hajtotta végre 1915-ben. Nem „divathóbortból", hanem mert nem szerette a fodros szélű alsószoknyát: „Nem szerettem sohase, hogy fodros. Levettem a fősőrészirű, asztán csak simán rátűztem, mikor már megtudtam magam csinálni. Asztán később sima lett mindenkié. Én nem gondútam, hogy a többiek is megcsinájják, hogy másnak is úgy tetszik. Asztán megcsináták. Nem ám egyszerre, úgy lassanlassan." Abba, hogy a fodornélküli péntő lett a divat, minden valószínűség szerint döntő szerepe volt adatközlőm társadalmi rangjának, hiszen módosgazda lánya volt, és még módosabb gazda felesége lett. Tehát az alsószoknyákról — melyeknek száma ünnepi alkalomra továbbra is 8—11, eltűnt a fodor. Ezáltal, ha nem is jelentősen, de az egész nő alakja megváltozott. A szoknya elvesztette alsó részének kiállós formáját. A ruhák hossza még nem változik, anyaga ünnepre most is sötét tónusú, atlasz-selyem, de feltűnik a bársony is. Míg a selyemszoknyákat mindig, a bársonyt sohasem szedték redbe. Az ing ünnepre már kizárólag gyolcs. Szabásformája átalakul olymódon, hogy a nyaknál jobban kikerekítik, így nincs szükség gombolásra. Ujja továbbra is bevarrott, de úgy szabják, hogy a hónalj betoldásra már nincs szükség. Díszítménye nem változik jelentősen. A rékli még mindig szűk, testhez álló, nyaknál magasan záródik, de a szoknyán és a kötényen belül viselik. Eltűnik róla a gyöngy és flitter-dísz, helyette fehér madeira anyagból varrnak rá nagy gallérszerű rátétet, melyet csipkefodorral szegnek. A kötény is változik. A sima, félszél kötények helyett egész szélből varrottat viselnek, alul a két széléhez toldás, úgynevezett cvikli kerül, és az egész kötényt a közép fele két-két nagy rakásba szedik. Míg a rékliről eltűnt, itt még megmaradt díszítő elemként a csipke és a flitterdísz, melyekkel a kötény két szélét és alját ékesítették. Azzal, hogy a kötény a rékli fölé került, kötője is hangsúlyt kapott, most már a maga anyagából készült, és hátul kötötték meg masnira. A színes szőrfűzők pedig a rózsás tutyikba kerültek. A korábban viselt fodros aljú rékli szélesítette a csípőt. Mivel ez a szabásforma a tárgyalt időszakban eltűnt, más módot kerestek a csípő hangsúlyozására, majd mesterséges szélesítésére. Kezdetben csak a péntőkre varrt többszörös visszahajtással, majd az alsószoknyák alá kötött vékony, összecsavart kendővel kívánták elérni a célt. 1920 körül már önálló ruhadarab a farpárna vagy pufándli. Mindenki hordta, de mindenki tagadja, hogy neki lett volna. Rejtegették, szégyellték, kinevették azt, akiről kitudódott, hogy pufándlit visel. A férfiak vaskos tréfát űztek a pufándlit viselő lányokkal, asszonyokkal. „Mikó idekerűtem ezekhő — mondta 63 éves adatközlőm — asztán a házuk előtt vót egy nagy szederfa, oda akarta kiakasztani, mikor letettem. Nem akarta. Aszonta: nem kő, hogy a derekadat húzza az a pufándli ! Aszongya, ha nem dobod el, fődobom, főviszem a szederfára." Egyik férfi adatközlőm mondta: „Egy lánnyá arattam, 242